HTML

Ars Portéka

Tudomány is, kultúra is, néha ez is, néha az is. Matek-magyar szakosként vonzódom a "nem normális" életutakhoz. Azokhoz, akik reálok, de humánok, humánok, de reálok. Saját cikkeimet gyűjtöm össze ezen a portréblogon.

Amit rólam...

...tudni lehet, azt itt lehet megtudni.

Alanyok (és állítmányok)

Címkefelhő

Add az arcod a Képletes beszédhez!

Friss topikok

  • Mécs Anna: @Gusi: Micsoda nagylelkű felajánlás :) Szólok is gyorsan Jonathan Rothbergnek :) (2016.01.20. 09:17) Észbe kapnak
  • Messzenéző Minyon: Bocsánat, az aláírás lemaradt: Miklós Ildikó (itt mint Messzenéző Minyon :)), műszaki szerkesztő (2014.05.08. 19:23) A folytonosság ereje
  • Mécs Anna: @Peter Dubovitz: köszönöm, ecsém, a kedves figyelmeztetést. Javítottam az elgépelést. (2013.12.10. 21:14) Sejteni és bizonyítani
  • saragoza: Érdekes (2012.10.29. 04:08) Az idegrendszer matematikája
  • Könyvélvező: A multimédia nagyjából annyiban jelenti az írásbeliség megszűnését, amennyiben a mozi a színházét ... (2011.01.25. 11:46) Az vagy, amit elolvasol

Linkblog

Portrék tőlem, ezerfelől. Mécs Anna blogja.

2009.10.18. 23:49 Mécs Anna

A sosemvolt matematikus

Címkék: esterházy péter író (matematikus)

Esterházy Péter az intelligens nemtudásról

 

Mécs Anna

Megjelent: Tétékás Nyúz, 2008. március 12.

 

Minden író jogászként kezdte – él bennünk a homályba veszett gimnáziumi magyarórák legnagyobb tanulsága. Esterházy Péter rendhagyóan a matematikus szak elvégzése után, pár év számítástechnikai munkát követően vált az irodalom rabjává. Erről a furcsa életútról és egyetemi éveiről beszélgettünk.

 Esterházy Péter

A sok gyerekkel (szám szerint négy), és még több díjjal (megszámlálhatatlanul sok) megáldott író első könyvét – a Fancsikó és Pintát – a HÉV-en és a villamoson üldögélve, a TTK felé döcögve, „fejben írta”. Az ELTE matematikus szakán diplomát szerezve már a Kohó- és Gépipari Minisztérium Számítástechnikai Intézetében dolgozott, amikor megjelent első alkotása, amelynek sikere elől nem menekülhetett, menthetetlenül hivatásszerű íróvá vált. Az azóta publikált számtalan regénye – például a Hahn-Hahn grófnő pillantása, a Harmonia caelestis vagy a Javított kiadás – mind döntését igazolja.

  Matematikusnak is készült, vagy csak miért ne alapon jelentkezett erre a szakra?

 

 Se egyik, se másik. Nem volt igazán más lehetőségem, mivel a piarista gimnáziumba jártam, ahol érettségikor közölték velem, hogy tanárszakra nem mehetek, mert a nevemmel együtt az sok lenne. Ráadásul ’68-ban érettségiztem, ami még inkább megkötötte a kezem. Így, mivel egy nagyon kicsi érzékem még volt is a matematikához, és a matematikus szak nem járt tanári képzéssel, oda jelentkeztem. Elvileg még a mérnökség is szóba jöhetett, de ahhoz meg nem tudtam rajzolni, így maradt a tiszta tudomány. De én sohase voltam matematikus, csak matematikus hallgató. Nincs is nekem matematikus vénám, habár simán elvégeztem a szakot, és ellentétben például Ottlik Gézával, nekem még diplomám is van.

 

 Brillírozott vagy bukdácsolt az egyetemen?

 

 Azt gondolom, hogy intelligensen nem érthettem semmit. Persze csak minimálisan lehetetett mellébeszélni,  ebben jobb a matematika, mint a bölcsész tudományok. Tudniillik az a baj, hogy meg kell érteni a dolgot, ami egy nagyon érdekes processzus. Nekem a legnagyobb élményem az volt, amikor felfogtam, hogy meddig terjed az értelmem. Hogy tudom, vagy legalábbis gondolom, hogy ezt meg azt még megértem, de ott meg már látom, hogy definitíve nem értem. És tulajdonképpen, ha az embernek igazán nincsenek más érdekei, akkor ezt már csak felfedezni is gyönyörű.

 

 Egykori professzorai még ma is hatással vannak Önre?

 

 Igen, de nem olyan értelemben, hogy matematikából sokat tanultam volna tőlük, hiszen kár volt belém. Emberileg sem feltétlenül, mert nem kerültem közel hozzájuk. De például Turán professzor, Surányi tanár úr, vagy Fried Ervin meghatározó emlékek maradtak. Ezek az emberek nagyon érdekesek voltak számomra, sokat gondolok rájuk. Lenyűgöző volt az a gondolkodásmód, az a látható észjárás, amit közvetítettek. Példaként a sokszor ismételt Turán-anekdotát tudnám felhozni: egy fantasztikus fiú törölte a táblát, nagyon akkurátusan, lassan, és nem vette észre, hogy a Turán már bejött. Akkoriban volt a Balczó öttusa világbajnok, és minden a Balczóról szólt. Turánról és kortársairól pedig tudni kell, hogy ők professzorok voltak, tehát nem szocialista nemtudommicsodák, hanem az úri világból érkező, polgári szellemet hozó csodák. Turán tehát bejött, és azt mondta az ő elegáns, elnyújtott a-jaival: „Uram, Bálczó ezt gyorsabban csinálná...” – lehetett látni, hogy ez után nagyon elkezdett gondolkodni, amikor is a végén így fejezte be: „...persze mondhatná Ön erre, hogy Ön nem Bálczó”.

Sok ilyen élmény maradt meg bennem. Surányi tanár úrról eszembe jutnak azok az órák, amikor csak írt és írt a táblára, és egyáltalán nem vette figyelembe, hogy nekünk füzetünk van és nem táblánk, hanem pár törlés után közölte, hogy elnézést, a továbbiakban a ’j-1*’ helyett ’k’-t írunk. Három másodpercen belül azt sem tudtam, hogy hol állunk, de ő csak ment és ment. Én meg azt láttam, hogy van egy hihetetlen absztrakt tér, egy absztrakt felírás, és immár a beszéd is absztrakt mindezek mellett: magyar szavak, de nem értek belőlük semmit. És ebben az absztrakcióban szabályok szerint megyünk, amit már nem értek, csak látom, legalábbis érzékelem ezt a struktúrát.

  

Ez az érzékelés akár az íróságára is kihat? Hiszen a regény struktrúrája és egy matematikai struktúra egészen hasonló, ugyanúgy kapcsolatokat, műveleteket kell definiálni, csak az egyikben elemnek, a másikban szereplőnek hívjuk a résztvevő dolgokat...

 

 Valamilyen rendet azért teremt a gondolkodásmódomban. Szeretem hasonlat alá vonni a regényt és a matematikai testeket. Mindkét esetben egy zárt térről van szó, nem létezik sem a regényen, sem az algebrai testen kívüli világ, csak az, amit a műveletekkel elérhetünk. Én még hozzá szoktam venni a futballt is, hiszen ott is van egy tér, egy téglalap, és azon belül definiálunk mozgásokat. Így intellektuálisan összekapcsolhatjuk ezeket, a valóságban persze ez tök véletlen.

 

 Ha igazából sose akart matematikus lenni, akkor miért végezte el mégis ezt a szakot?

  

Két dolog miatt. Egyrészt én egy nagyon szófogadó fiatalember voltam. Azt tartottam természetesnek, hogy az ember egyetemet végez, ha van egy kis esze. És úgy láttam, hogy nekem van egy kis eszem. Sőt, még azt is gondoltam hülyeséggel határos ártatlansággal, hogy az egyetem az ilyen embernek van, mint én. Ez azért volt fontos, mert én halálosan magától értetődőnek vettem, hogy engem fölvesznek az egyetemre. Pedig akkor elég nehéz volt bekerülni, különösképpen matematikus szakra, de nekem egy percig sem volt kétségem ez ügyben.

Másrészt magamban már a gimnázium végétől kezdve azt gondoltam, hogy író vagyok, vagy legalábbis az leszek. Arról fogalmam sem volt, hogy milyen munkával járhat. Ez inkább egy határozott tudat volt, ami semmilyen alapon nem nyugodott, de erre nem is volt szükségem. Hogy miért nem, arról fogalmam sincs. De azt olvastam a régiektől, hogy az a jó, ha nem az írásból él meg az ember, hanem van rendes szakmája, esetemben az alkalmazott matematika. Persze ezt se gondoltam igazán, csak sodródtam a jólneveltség szellemében. Ugyanígy kerültem a munkahelyemre is, egy számítástechnikai intézetbe.

  

Nem sajnálta, hogy azt otthagyta?

 

 Nem, mert nem lett volna jó, ha sokáig ott maradok. Habár persze nem volt rossz ez a kicsit félblöff munka, mert nagyon kevés feladatot nagyon gyorsan megcsináltam. És ez jól összeegyeztethető volt az akkori életemmel, mert senki nem tudta ott, hogy én titkos író vagyok: egy félévnyi munkát két hét alatt el tudtam végezni, és a többi idő alatt a Termelési-regényt írtam, így aztán nem tűnt fel a dolog senkinek. De időközben megjelent a Fancsikó és Pinta, így elég hamar lebuktam és kakukkfiókává váltam. Ettől egyre idegenebbként éreztem magam ott, ráadásul egyre rosszabbul esett minden olyan másodperc, amit nem írással töltöttem. Aztán ’75 után a munkamódom is megváltozott, mert előtte úgymond állva, sínen, vízen és a levegőben írtam. De prózát másképp nem lehet írni, hanem csak mint a bányában: napirend szerint, amit ugye felborított a munkaidő. Ez viszont egyre kevésbé volt tartható.

  

És ekkor már nem volt meg magában az a bizonyos engedelmesség?

 

 Annyiból volt meg, hogy nehezen hoztam meg azt a döntést, hogy ne legyen rendes munkahelyem. A szüleim sose korlátoztak engem, megbíztak bennem, amiben igazuk is volt, hiszen fiatalként ebben a „jógyerek-projektben” utaztam: nagyon unalmasan mindig jó tanuló és megbízható voltam, rémes. Már nem emlékszem, hogy ők aggódtak volna, én aggódtam. Akkor már megnősültem, voltak gyerekeink is, de úgy láttam, hogy meg tudnám keresni azt a minimumot, ami 2-3 évre szükséges. Aztán hol megkerestem azt, hol nem.

  

A mindennapi életében mennyire van jelen a matematika, mennyire követte nyomon például a számítástechnika fejlődését?

  

Semennyire. Nem volna nagy üzlet engem felvenni valahova, mert én semmihez sem értek. Számítástechnikailag nem igazán vagyok kulturált, alig érek többet, mint egy intelligens írógép. Van ez a generációmból adódó ügyefogyottságom, például nekem nincs is mobiltelefonom, sms-t is talán egyszer küldtem. Van bennem egy ilyen konzervatív idiotizmus, ami a mobillal szemben védekezés is, hiszen nincs igazán szükségem rá, ráadásul eggyel kevesebb támadási felület.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://csanna.blog.hu/api/trackback/id/tr81459396

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.