Mécs Anna - Sokdimenziós történetek

Kovács Mihály a biológiai motorok nyomában

Mécs Anna

Megjelent: Tétékás Nyúz, 2009. október 21.

„Magyarország tökéletes hely az önmegvalósításra, mert itt nem túl könnyű és nem túl nehéz az élet” – tudom meg Kovács Mihálytól, a Biokémiai Tanszéken működő Motor Enzimológia Kutatócsoport fiatal vezetőjétől. Szereti összekötni a látszólag nem összetartozó dolgokat: a vázizmot a vadászrepülővel, vagy a motorfehérjéket a chipekkel.

Az ELTE Biokémiai Tanszékének ajtaján belépve egy nagyon határozott és rendkívül nyitott fiatal kutatóval találom szemben magam. Egyből látszik, hogy érti a dolgát: 34 évesen már egy jól menő kutatócsoport vezetője és számos tárgyat oktat az ELTE-s hallgatóknak. Mindenről van véleménye, kutatásairól pedig olyan színes vehemenciával beszél, hogy elhiszem neki, hogy szerelemből csinálja. Tavasszal az Akadémia Talentum Díjjal tüntette ki eddig elért eredményeiért. A külföld kontra Magyarország örök téma a kutatók esetében; többek között ezt a kérdést is új megvilágításba helyeztük a beszélgetés folyamán.

Mivel foglalkoznak a kutatócsoportban?

Szent-Györgyi Albert kutatócsoportját tekinthetjük a gyökerünknek: ő, miután az anyagcserével kapcsolatos kutatásaiért Nobel-díjat kapott, elkezdett az izom működésével foglalkozni. Az izomban találhatóak aktin és miozin összhuzékony fehérjék: ezek produkálják az izomösszehúzódás alapjául szolgáló mechanikai munkát. Ma ott tartunk, hogy tudjuk: a magasabb rendű állatok vázizmaiban lévő aktomiozin rendszer egy általános, minden eukarióta sejtben megtalálható mozgatórendszer szélsőségesen specializált formája. Az aktomiozin rendszer a sejtosztódás motorjául is szolgál: a két leánysejt szétválásakor létrejövő központi gyűrűben aktív munkavégzésre van szükség. Ezeknek a sejtosztódás-motoroknak írtuk le a biokémiai, biofizikai viselkedését. Jellemeztük azt, hogy miben különbözik ez a működés attól, ami például a vázizomban zajlik. Nagyon távoli analógiával azt mondhatjuk, hogy a vázizom egy vadászrepülőgép motorjához, míg a sejtben dolgozó motorok az úthengeréhez hasonlíthatók. A működés kinetikájában, biokémiai és mozgási sebességében is ilyen különbségek vannak.

Az örökítőanyaggal kapcsolatban milyen kutatást végeznek?

Az utóbbi két évben a sejtbeli mozgatórendszereknél elsajátított elveket és kísérleti technikákat alkalmazzuk egy másik rendszeren. Olyan enzimekkel is foglalkozunk, amelyek a DNS replikációjában, másolásában és a folyamatosan nagy mennyiségben keletkező hibák kijavításában játszanak szerepet. Jelenleg a DNS helikázokat vizsgáljuk az enzimek közül: ezek a fehérjék választják el egymástól a DNS két szálát. Ez a működés, amely szintén motoraktivitás, nagyon sok folyamatban szükséges. Ez esetben is ugyanaz a kémiai reakció szolgál üzemanyag gyanánt, mint az izomműködés során.

Ez utóbbi akár a rákkutatásban is segíthet?

Akár mindkettő. Az előzővel a sejtosztódást mechanikai szinten, azaz a sejtek szétválásának szintjén lehet szabályozni, míg a másikkal pedig információ-továbbítás szintjén. A biológiai rendszereket tekinthetjük egyrészt kémiai, biokémiai rendszereknek: innen indult a molekuláris biológia. Manapság pedig sokszor információs rendszernek is tekintjük őket – mi  pedig a kettőt kötjük össze azáltal, hogy motorfehérjékkel dolgozunk. Ez azt jelenti, hogy a sejtbeli „információs technológia” mechanikai viselkedését vizsgáljuk. Ami a mi kutatásunkban számomra izgalmas, hogy ezáltal összeér a biokémia és az egyedi molekula mechanika vizsgálata: ezek összjátékából a sejt információ-tartalmának karbantartásáról nyerhetünk új ismereteket.

Mikor várható megfogható eredmény?

„Megfogható”, azaz mások számára közölhető alaptudományos eredményeket folyamatosan produkálunk. Azt, hogy iparilag, a termékfejlesztésben felhasználható eredmény mikor születik, nem lehet menetrendszerűen megjósolni.

Régebben született már ilyen?

Foglalkoztam olyan gátlószerrel, amellyel specifikusan lehet megakadályozni egyes motorok működését. Ezt elsősorban alapkutatási célokra használják, mert nagyon jól lehet vele vizsgálni az adott motorfunkciók kiütése révén azt, hogy ezeknek normális esetben mi a szerepük a sejtben. Amerikában és a világ többi részén is sok cég foglalkozik kardiomiopátiák, azaz a szív pumpafunkciójának gyengüléséhez vezető betegségek gyógyításával. Itt is arról van szó, hogy a motor nem működik jól, így olyan molekulákat fejlesztenek, amelyek aktiválhatják annak működését.

Kutatásaink hasznosításában az orvosi felhasználás az egyik alapvető út, a másik pedig a motoroknak különböző chipekben és egyéb nanotechnológiai alkalmazásokban történő felhasználása. Például arra, hogy nanométer mérettartományú rendszerekben kis szállítmányokat egyik pontból a másikba pontosan el lehessen juttatni. A biológiai rendszerek jelentős hátránya a félvezető alapú rendszerekkel szemben, hogy – mivel itt élő rendszerből kivett komponensekről van szó – sokkal nagyobb a hibázási lehetőség, sokkal kevésbé „katonásan” működnek. Ez viszont azt az előnyt is magában hordozza, hogy evolúciós mechanizmusok révén a változékonyság és az alkalmazkodóképesség csírái is el vannak rejtve a rendszerben.

Németországban, Angliában, Amerikában is kutatott. Ha jól tudom, úgy tartja, hogy elengedhetetlenül szükséges egy leendő kutató számára, hogy külföldön is szerencsét próbáljon. Mi volt az a tapasztalat, amit itthon nem szerezhetett volna meg?

Ezek a tapasztalatok három részre oszthatók. Először is ott a technikai és szakmai tudás: sok olyan eljárással és műszeres alkalmazással találkoztam kint, amelyhez itthon nem, vagy csak nehezen fértem volna hozzá. Ezeket megtanultam használni, saját fortélyokat is kifejlesztettem rajtuk. Mióta hazajöttem, sok ilyen műszert be is szereztünk: a Biokémiai Tanszéken európai léptékkel is versenyképes műszerpark kezd kialakulni.

Másodszor, ha az ember jól és hatékonyan dolgozik, akkor publikációs és más szakmai teljesítményben adott esetben gyorsabban tud előrejutni, mint itthon. Harmadrészt a szemléletváltás volt meghatározó. Arról van szó, hogy amíg csak Magyarországon él az ember, addig nincs fogalma arról, hogy melyek azok a szervezeti, működési, tudományszervezéssel és tudásátadással kapcsolatos sajátosságok, amelyek csak itthon jellemzőek, és mik az általános törvényszerűségek. Ha ezt megtapasztaljuk, jobban fogjuk látni, hogy min lehet és érdemes változtatni, és mi az, amit „egyszerűen” el kell fogadnunk, mert mindenhol jellemző. Amerikában például legtöbbször „békén hagynak”, és az ember azt végezheti, amiben a legjobbnak gondolja magát. Ezért adott esetben azt is érezheti, hogy nem foglalkoznak vele annyit, mint amennyire számított.

Ön is így élte meg?

A szövetségi kormány egészségügyi kutatóintézetében dolgoztam. Ez lényegében egy „nagyipari kutatóhely”: több tízezren dolgoznak azon a kampuszon, ahol én is kutattam. Kissé tartottam attól, hogy itt bizony kőkemény, „mókuskerék-szerű” munkavégzés lesz, és az embert majd agyonhajtják. Nem ez történt. Tulajdonképpen békén hagytak: furcsamód olyan kutatók is előfordulnak, akik nem hajtják agyon magukat, és „lassú víz partot mos” alapon dolgoznak, de őket is jó ideig nyugton hagyják. „Természetes szelekció” alapján kiválogatódnak azok, akik jobban dolgoznak, mint a többiek. Sok motiváló forrás van: ösztöndíjak, utazási lehetőségek, fizetésemelés.

Ön szerint ez követendő?

Az a követendő, hogy az emberek autonóm módon választhassák meg azt, amiben a legjobbnak érzik magukat. Középtávon úgyis kiderül, hogy arra, amit csinálnak, van-e kereslet. Magyarországon én úgy látom, hogy kisebb szinteken, egyes tanszékek, kisebb közösségek, cégek szintjén ez sokszor megvalósul, és ilyenkor szinte azonnal érezhető kedvező hatások érvényesülnek.

Nem fordult meg a fejében, hogy kint is maradjon?

Azt hallottam, hogy az Amerikában élő magyarok 75%-a haza szeretne jönni. Azt tapasztalom, hogy a mi generációnkra már jellemző a tényleges hazatérés. Természetesen sokat mérlegeltem, de az „A” terv mindig is az volt, hogy visszajövök. Azzal, hogy valaki a kint szerzett tudást hazahozza, az anyaország és a szakember is jól jár. Ha valaki kint marad, elsőgenerációsként hátránya származhat belőle.

Viszont megvan az a kockázat, hogy aki hazajön, valami újat csinál, ami vagy működik vagy nem, míg kint „beleülhetne” a biztosba…

Amerikát megjárt humoristánk mondta, hogy ő kalandvágyból jött haza. Azt hiszem, ez a „kalandvágyból hazatérés” jellemző rám is.

Számított a teremteni akarás, hogy itthon valami újat hozhat létre, míg kint csak egy nagy gépezet apró része lehet?

Erről van szó, sokkal izgalmasabb ez. Eszembe jut egy másik vélemény: „Magyarország tökéletes hely a megvilágosodásra, mert nem túl rossz és nem túl jó.” Nem olyan rossz, hogy alig lehessen valami értelmeset csinálni, ugyanakkor távolról sem annyira jó, hogy ne lenne min változtatni. Áld és ver a sors keze.

Itthon is marad végig, vagy elképzelhető, hogy újra kimegy?

Nagyon szeretnék hosszútávon az ELTE-n maradni, jó környezetnek tartom. Meg kell tanulnunk értékelni a Lágymányosi Campus adta lehetőségeket, és az ELTE-s oktatókból, kutatókból, hallgatókból létrejött kritikus szellemi tömeget. Ha valaki sokat utazik, látja, hogy ilyen adottságokkal rendelkező kutatóhely nem olyan sok van a világon. Jó ide hazajönni. Akkora szobán, amelyben itt ketten dolgozunk, Amerikában heten osztoztunk.