Mécs Anna - Sokdimenziós történetek

Interjú Somogyi Péterrel

Az Agy-díjas Somogyi Péter – Szentágothai János tanítványa és Freund Tamás mentora – ma is heti hatvan-hetven órát dolgozik, hogy az élvonalban maradhasson. Az Oxfordi Egyetem általa alapított Anatómiai Neurofarmakológiai Intézetének igazgatói szolgálatából 2015-ben, harminc év után távozik. Ám a tudománypolitika mindig csak másodsorban érdekelte, a legfontosabb számára agyunk megismerése maradt. Most bizonyos agyi folyamatok hihetetlen kifinomultságával kapcsolatos felfedezésük okoz álmatlan éjszakákat neki.

Megjelent: Élet és Tudomány, 2013. június 14.
Szerző: Mécs Anna

Az egyetem elején még inkább zoológusi álmokat dédelgetett...

Ornitológusnak készültem, de Balogh Jánosnak, az ELTE állattan-professzorának hatására rovarokkal kezdtem el foglalkozni, ám aztán nem láttam a jövőmet. Elbizonytalanodtam. Akkor mentem Benedeczky Istvánhoz, hogy adjon tanácsot: ő mondta, hogy próbáljam ki nála a mikroszkópiát és a sejtbiológiát. Attól kezdve nem néztem vissza. De most is nagyon érdekelnek az állatok! Nemrég Apajpusztán jártam, Haraszthy László, a legkiválóbb magyar természetvédő vezetésével egy kócsagtelepet kameráztak be. Ami a figyelmem középpontjában áll, az a természet és benne az ember.

Éppen ezért írtak ki ebben a témában pályázatot az egyik tehetséggondozással kapcsolatos programjukban?

A Ramon y Cajal-ösztöndíjrendszer lényege, hogy öt szentendrei, egy csíkszeredai és egy dunaszerdahelyi középiskola diákjai pályázhatnak egy előre meghirdetett témában. Az első helyezett Oxfordban, a második az MTA KOKI-ban töltheti nyári gyakorlatát. Tavaly a fenntarthatóság és az agy volt a téma: hogyan befolyásolja a tudatunk a világképünket, viselkedésünket. Az emberi faj – mely rendkívül alkalmatlan a viselkedésénél fogva arra, hogy fenntartható kultúrát hozzon létre – elszaporodásával a Föld történetének hatodik nagy fajkihalását okozza. Próbálom stimulálni a fiatalságot, hiszen ez rajtuk múlik.

Ki az, aki példaképül szolgálhat?

Stephen Kuffler. Magyarországon született, igazi géniusz volt. Az apja hétéves korában kiküldte Bécsbe. Mivel náciellenes volt, így miután ott elvégezte az orvosi egyetemet, elmenekült a háború elől, végül Anglia és Ausztrália után kalandosan az Egyesült Államokban kötött ki. Létrehozta a világ első neurobiológiai tanszékét a Harvardon, ahol a később Nobel-díjas David Hubel és Torsten Wiesel voltak a munkatársai. Őt is javasolták Nobel-díjra, előbbi kettővel együtt tüntették volna ki, de a ceremónia előtt néhány hónappal meghalt. Mivel nehéz helyzetből indult, ő is egy példakép Benedeczky István és Szentágothai János mellett. Róla neveztem el azt a kutatási alapítványt, melyet a tavaly ősszel a Semmelweis Budapest Awarddal elnyert 10 000 euró felajánlásával hozok létre. Kimondottan Közép-Európa tehetséges és hátrányos helyzetű fiataljainak a mozgását és tehetségük kibontakozását kívánom támogatni.

Somogyi Péter előadást tart a Semmelweis Budapest Award átadásán 2012 novemberében
Fotó: semmelweis-egyetem.hu

Honnan ered ez a segíteni akarás?

Ha tudná, hogy én milyen környezetből jöttem! Nem volt se víz, se vécé a házban. Szalmazsákon aludtunk. Gyerekként éjjel-nappal dolgoztunk gyümölcs- és zöldségtermesztésben. Nyaralásról nem is álmodtunk. Mindent el lehet érni, ha van elég akarat. Mindig találtam támogatókat is, akik egyre feljebb emeltek. De még ma is ugyanúgy meg kell küzdenem mindenért.

Azért, hogy az élvonalban maradhasson?

Ahhoz, hogy engem jegyezzenek, heti hatvan-hetven órát dolgozom és tanulok minden héten. Mindig azt mondom a tanítványaimnak, hogy képzeljenek el egy sík felületet! Az a tudatlanság tengere. Beledobunk egy követ, azaz egy ötletet, akkor elindul egy hullám: mindig az első hullám csúcsán kell ott lennünk. A másodikban és a harmadikban nem érdemes.

Mi a legújabb kő, melyet bedobnak ebbe a tengerbe?

Ez a kő egy teljesen friss gondolat, az axo-axonikus sejtekkel kapcsolatos – ezek a sejtek tartják kontroll alatt a gondolkodásért, tanulásért, emlékezésért és döntéshozatalért felelős piramissejteket. Annak ellenére, hogy lassan negyven év eltelt azóta, hogy Szentágothai János szárnyai alatt felfedeztem ezeket, meglepően keveset tudunk működésükről. A kérdésünk az, hogy az axo-axonikus sejteket hogyan gátolják más sejtek bizonyos folyamatokban. Egészen mostanáig úgy gondolták, hogy bejön egy gátlópálya, és akit talál, azt mind innerválja, azaz beidegzi és képes gátolni aktivitását.

Piramissejtek
Forrás: Görög Márton

Hogyan jutottak innen az új felfedezéshez?

Az eddigi próbálkozókkal szemben mi úgy meg tudtuk jelölni az egyes sejtet, hogy a teljes nyúlványrendszerét láthattuk egészen a hippokampuszig. Így, amikor ez a gátlópálya bejött a hippokampuszba, elkezdhettük faggatni, hogy kihez beszél, milyen sejteket ér el. Freund Tamás és Antal Miklós még 1988-ban, fiatal kutatóként oxfordi laboratóriumomban felfedezték, hogy ez a gátlópálya meglepő módon csak gátlósejtekre fejt ki hatást a hippokampuszban – mely agyterület a memóriák rögzítését és előhívását végzi. Mi most azt találtuk, hogy a pálya rendkívüli módon szelektál. Egyféle gátlóaxon egyféle célsejthez beszél. Ez a fajta szelektivitás és specifikáció igen nagy meglepetés.

Ettől az eredménytől függetlenül egy másik kollégám, Tim Viney fiatal kutató talált egy olyan molekulát, amelynek az immunhisztokémiai jelölésével felismeri az axo-axonikus sejteket. Eddig ez hihetetlenül nehéz volt: közel öt év munkájával szabadon mozgó patkányban kettő darabot sikerült megjelölni. Most viszont láthatjuk a teljes populációt. Az első kérdése az volt, hogy van-e olyan gátlóaxon, ami csak az axo-axonikus sejteket célozza. És van. Be kell vallanunk: az evolúciós szelekció csodálatos szépségeket hoz létre. A következő két évben teljes erőbedobással ezt szeretném kutatni.

Mi lesz 2015 után? Hiszen akkor ér véget intézetigazgatói megbízása. Inkább az alkalmazás felé fordul majd a kutatóhely?

Az intézetet 1985-ben alapítottam David Smith-szel, az MTA tiszteleti tagjával, tanszékvezető barátommal. 2015-ben szűnik meg az igazgatóságom. Olyan emberek "nőttek fel", mint Tamás Gábor, Freund Tamás és Nusser Zoltán. Hihetetlenül büszke vagyok utóbbi két tanítványom Bolyai-díjára. Most egy remek klinikus veszi át a vezetést, hogy jobban a betegségek kutatása felé forduljon a csapat. Ez egy jogos igény. Viszont azok a politikusok, akik ezt a döntést hozták, már nem lesznek ott megnézni, hogy harminc év múlva mi történt. Habár a tudományos valóságról tett igaz megállapítást előbb vagy utóbb felhasználja valaki, nekik azonnal igazolniuk kell a politika felé, hogy mire jó, amit csinálunk. Ezért irracionális törekvés van ez irányban: akkor is gyógyítsunk meg egy eredménnyel egy beteget, ha az igazából nem is gyógyítja meg őt. Borzasztóan sajnálom, mert ez devalválja a kutatást és elpolitizálja a valóság megismerését. Természetesen nincsenek álmatlan éjszakáim az intézettel kapcsolatos döntés miatt. Inkább amiatt, hogy hogyan lehetne egyszerre több sejtet elvezetni az agyunk egyik rendszeréből, miközben a kísérleti állat szaladgál.

Az Oxfordi Egyetem Anatómiai Neurofarmakológiai Intézetének épülete, 1985-ben David Smith-szel alapították, forrás: http://www.mrc.ox.ac.uk/unit-history

Önnel mi lesz 2015 után?

Én is fogok pályázni egy kutatási programmal az intézetbe. Nincs kedvem még egy laboratóriumot felépíteni, építettem már eleget. Ha elnyerem, kutatok, ha nem, nem kutatok. 1983 óta mindig pályázatból kellett előteremtenem a fizetésemet.

És mi a véleménye a magyar tudományfinanszírozásról?*

Májusban, az akadémiai közgyűlésen negyedszer kértem a vezetést és akadémikustársaimat, hogy az akadémiai juttatások elosztásánál használjunk külső, független szakvéleményt.

Jelen pillanatban ez nincs?

"Ő bírál engem, én bírálom őt." – nem lehet tudni, hogy a kinevezett vezető, az új akadémikus, az intézetvezető, a kutatási támogatás vagy díj elnyerője tényleg a legjobb-e. Ismeretség, hírnév, érdekközösségek és politikai érdekek alapján osztják a pénzt. Ez a legnagyobb baja a magyar rendszernek. Ha nincs független külső szakvélemény, nem tudhatjuk és nem is mondhatjuk, hogy nemzetközi szintű szakmai érték szerint került kiosztásra a kutatási támogatás. Ezt nem csak prédikálom, hanem be is adtam egy tervezetet az akadémia elnökének. Azóta se vitatták meg. Remélem, az új vezetőség majd napirendre tűzi. Én optimista vagyok.

*Az utolsó két kérdés nem szerepelt a nyomtatott változatban.