Mécs Anna - Sokdimenziós történetek

Vannak sokdimenziós emberek. Lételemük, hogy egyszerre tartoznak sok helyre, és egyszerre kívülállók is mindenhol. Szeretik sok oldalról megvizsgálni a kérdéseket. Ezeket az embereket és történeteiket szeretném itt megmutatni.

Ahol legendák születtek...

Az Egyetemi Színpadról Jordán Tamással

 

Mécs Anna 

Megjelent: Tétékás Nyúz, 2007. október 10.

 

XXI. századi egyetemistaként el se tudjuk képzelni, hogy mit jelentett az ’57-ben megalakuló Egyetemi Színpad a maga korában. Találkozni, beszélgetni, egymásra kacsintani, tehetségeket felfedezni, kulturálódni. Egyáltalán élni. Valami ilyesmi lehetett. Jordán Tamás, a Nemzeti Színház igazgatója mesélt nekünk.

 

„Mindennek az Egyetemi Színpad az oka…” – kezdte a Nemzeti Színház igazgatói posztjáért benyújtott pályázatát. Hogy is volt? 

 

Igen, ebből a mondatból sok mindent vezettem le a pályázatomban. Hiszen az Egyetemi Színpad a ’60-as években igazi szellemi központ volt, rengeteg jó előadásnak és rendkívül széles spektrumú eseményeknek adott otthont. Ide eljött az értelmiség színe-java, már csak azért is, hogy találkozzanak egymással, miközben a kulturális kínálat is nagyon vonzó volt. Lényegében létrejött egy fórum, egy agóra, az ókori piactérhez hasonló. Találkoztak az emberek, beszélgettek, alakították a közvéleményt és saját életüket is. 

Én azt gondolom, hogy a színháznak is hasonló szerepet kellene betöltenie, de ez sajnos nem jellemző manapság. Nem csak előadások otthonaként kell működnie, hanem legalább annyira fórumként is. Ezt akartam a Nemzetiben is megvalósítani, és ezért megyek Szombathelyre. Sajnos itt nem sikerült, mert az épület adottságai nem elég jók ilyen szempontból, nincs megfelelő tér a különböző események lebonyolítására.

 

Hogyan került az Egyetemi Színpad közelébe?

 

’61-ben, amikor érettségiztem, Bálint András – ma a Radnóti Színház igazgatója, egykori osztálytársam – cipelt be oda. Ő korábban találkozott az Egyetemi Színpaddal, járt is oda, ráadásul őt ekkor már felvették a Színművészetire. Úgy gondolta, hogy biztosan jól fogom érezni magam. Én ekkor a Műegyetemen tanultam földmérő mérnökhallgatóként, és közben elkezdtem ide járni, ahol ekkor alakult az Universitas együttes. Nagyon magas színvonalú előadásaink voltak, Dobai Vilmos főrendezőként dolgozott, Ruszt József pedig fiatalként kísérletezett itt. Hihetetlenül jó együttessé váltunk, figyelemre méltó, komoly színházi munka folyt. Ez egy abszolút amatőr színház volt, úgy működött, mint egy önképző kör, mindenki járt egyetemre, este és éjjel voltak próbák sokszor 2-3-ig, pénzt senki nem kapott érte, de annál lelkesebben csináltuk. Úgy éreztük magunkat valamennyien, mint az anyaölben, nagyon boldogok, fiatalok és tehetségesek voltunk. A tíz ott töltött évemből az első öt-hat olyan volt, mint egy repülés: mámoros. Rengeteget utaztunk külföldre diákszínjátszó fesztiválokra, bejártuk egész Európát.

 

Az Egyetemi Színpad

1957. szeptember 30-án, ötven évvel ezelőtt, a Pesti Barnabás utcai piarista kápolnából kialakított színházban nyitotta meg kapuit az ELTE alá tartozó Egyetemi Színpad. 1958/59-től kezdve, Petur István igazgatósága alatt vált kulturális központtá, igazi találkozóhellyé. Ekkor dolgozták ki a végleges műsorstruktúrát, és ekkor alakult meg az Amatőrfilm Klub, az Universitas Együttes, a Néptáncegyüttes, a Koncertzenekar és Surányi Ibolya vezette Balassi Bálint Egyetemi Szavalókör. Peturt 1966-ban távolították el, és megpróbálták a Színpadot egy művelődési ház szintjére visszanyomni, sikertelenül. A Színpad fénykorát 1961-74 között olyan nevek fémjelezték, mint Mensáros László és Latinovits Zoltán. 1975-től csökkent az egyetemisták közösségi lét és kikapcsolódás iránti igénye, de a Színpad ekkor is aktívan működött. A rendszerváltásig eltelő másfél évtizedben a nagyrészt zenés események állandó alkotóivá vált többek közt Cseh Tamás, Bródy János, a Kaláka, Koncz Zsuzsa, Sándor György, Sebestyén Márta és Sebő Ferenc.

Ám a ’80-as évekre a Színpad gazdasági helyzete egyre romlott, ráadásul hallgatósága is fogyatkozni kezdett. A „végső csapás” 1991-ben történt, amikor a piarista rend visszakérte a Pesti Barnabás utcai kápolnát. Ekkor a Szerb utcába került a Színpad, ahol három évig ismét a találkozás szigetévé válhatott. Ám 1996-ban az Egyetem felfüggesztette a Színpad működését gazdasági nehézségekre hivatkozva. A Színpad azóta nem igazán állt lábra…

Könnyen kiengedték a társulatot?

 

Azt tudni kell, hogy a ’60-as években nem-igen lehetett külföldre menni. De minket engedtek, mert mi kirakatárunak számítottunk, és a magyar állam azt akarta sugallni a kiküldésünkkel, hogy itt szabadság van, a tehetségek kimehetnek, nincs itt semmi korlátozás. Biztos nagy politikai alkuk és óvatosság lehetett mögötte, de mi úgy éltük meg az egészet, hogy utazgatunk, és találkozunk Európa progresszív fiataljaival. Ráadásul a szabadság fogalmát – nem politikai értelemben – ott volt alkalmunk megfigyelni. Teljesen mások voltak a tekintetek, a köszönések, a létezés, főleg a mi zárt, szorongással teli életünkkel összevetve.

 

Ez a külföldi  előadásokon is látszott?

 

Európában hihetetlenül merész kísérletek voltak, feszegették a határokat, sokszor kifejezetten érthetetlennek mondható próbálkozások is akadtak. Ekkor indult a színház megújulása, amelynek valamilyen szinten mi is részei voltunk. Egy-két dolgot át is vettünk, leginkább Ruszt Józsefre volt hatással a Grotowski színház minden kegyetlenségével és meghökkentő naturalizmusával együtt. Persze számolni kellett a meg nem értéssel, elutasítással is.

 

Mennyire lehetett felvállalni az „ellenzéki sziget” szerepét?

 

Abban a korszakban az életet „a három T” jellemezte: a  tiltás, a tűrés és a támogatás. Az Egyetemi Színpad a tűrt és a tiltott között evickélt. Mi nem tettünk mást, mint részt vettünk valamiféle áramkörben, kimondtunk olyasmiket, amiket máshol talán nem volt szabad. De ezt hagyták nekünk, így a sorok között elbújtatva felfedeztünk különböző véleményeket, egymásra néztünk, kezet fogtunk. Tehát semmi olyat nem csináltunk, ami törvénybe ütközött volna, hiszen még senkit nem csuktak azért börtönbe, mert egy magnószalagról beatles-t hallgatott. Habár már ez is nagyon nagy esemény volt.

Nehéz jól beszélni a ’60-as évek elejéről. Ez a Kádár-korszak keményebb időszaka volt, még akasztottak ekkor, így borzasztóan féltek az emberek, nem nagyon lehetett „ugrálni”. Éppen ezért hatalmas szó volt egyet gondolni, egyet érteni, összenézni, és csak úgy bólintani a dolgokra. Természetesen csak nagyon halkan, hiszen nem lehetett tudni, hogy ki besúgó és ki nem. Magam nem néztem utána, de biztos, hogy voltak, akik jelentettek. Pedig mi akkor 18-20 éves gyerekekként nem politizáltunk. Én ezeket az azóta felszedett tudásom alapján mondom, akkor még csak léteztünk.

 

Milyen volt a viszony a hatalommal és a kinevezett igazgatóval? 

 

Azért volt érdekes a helyzetünk, mert az Egyetemi Színpad az Egyetem alá tartozott, ennek köszönhetően autonóm volt, így nem tudott fogást találni rajta a hatalom, szabadságot és védelmet élvezett. A legendás nagy igazgatója, Petur István rendkívül liberális emberként nagyon jól tudott a hatalommal  tárgyalni, és lavírozni ebben a helyzetben. Ő egyáltalán nem a hatalom oldalán állt, hanem a szabad gondolkodást és a liberális elképzeléseket támogatta. 

Természetesen szemmel tartottak bennünket, és például A kopasz énekesnőből még csak részleteket bemutatni is nehézségekbe ütközött, hiszen a hatalom felháborítónak, polgári dekadens műnek tartotta. De azért, hogy legyen egy szelet, ahol kimegy a gőz, mégis hagytak minket működni.

 

Mi az oka annak, hogy ma már nincs ehhez fogható? 

 

Sok minden. Kezdjük azzal, hogy lényegében nem volt televízió. Az emberek nem maradtak otthon azért, hogy tévézzenek. Rádiót hallgattak, de az nem akadályozta meg őket abban, hogy kimozduljanak otthonról. A tv egyrészt elrabolja az időt, másrészt borzalmas, hogy milyen ízlést alakít ki. Annak idején egy költészet estre szellemileg kiéhezett emberek mentek el és hallgatták meg. Azok valóban forradalmi események voltak, amikor Mensáros László Az én XX. századomat elmondta. Abban minden vers gyújtó hatású volt, hiszen nem lehetett attól elvonatkoztatni, hogy akkor jött ki a börtönből.

Ráadásul egészen más fiatalság volt akkor. Én óvakodom attól, hogy bármilyen minősítést mondjak, hiszen generációs problémákról van szó. Nem hiszem azt, hogy az én ifjúságom tehetségesebb lett volna, mint a mostani, hiszen hülyeség ilyet mondani. De az benne volt a világban, hogy muszáj összetartani valahogy, hiszen börtönbe juttatnak, akasztanak embereket. Beszélni nem lehetett, így fontos volt érezni az összetartozást. Ma a politika teljesen szétválasztja az embereket és a legnagyobb baj, hogy nem tudunk ezen túljutni. A világ csak erről szól, mindent félretol és elsöpör ez az őrület. Nem is tudják a fiatalok, hogy miről beszélnek, amikor politizálnak. Úgy viselkednek, mint a Dózsa- és a Fradi-drukkerek. Ez akkor nem volt, mivel az emberek döntő többsége nem szerette a hatalmat. Csak ezt nem lehetett kimondani.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://csanna.blog.hu/api/trackback/id/tr691459199

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Sokdimenziós történetek

Vannak sokdimenziós emberek. Lételemük, hogy egyszerre tartoznak sok helyre, és egyszerre kívülállók is mindenhol. Szeretik sok oldalról megvizsgálni a kérdéseket. Ezeket az embereket és történeteiket szeretném itt megmutatni. Ez a blog azoknak szól, akik nem csak egydimenziósak.

süti beállítások módosítása