Mécs Anna - Sokdimenziós történetek

Vannak sokdimenziós emberek. Lételemük, hogy egyszerre tartoznak sok helyre, és egyszerre kívülállók is mindenhol. Szeretik sok oldalról megvizsgálni a kérdéseket. Ezeket az embereket és történeteiket szeretném itt megmutatni.

Apró óriás

Beszélgetés Dr. Nagy Károllyal

 

Mécs Anna

Megjelent: Tétékás Nyúz, 2007. március 14.

 

Tündéri humor, hihetetlen intelligencia, és nem utolsó sorban megtörhetetlen emberség árad szavaiból. Lépten-nyomon tanít, előad, szerepel, és mesterfokon teszi ezt. Nagy Károly professzort, az Elméleti Fizikai Tanszék egykori vezetőjét, az ELTE valamikori rektorát május 12-én Eötvös Gyűrűvel tüntetik ki.

 

Mit jelent Önnek az Eötvös Gyűrű? Mit tud róla?

 

Igazából nem tudok róla szinte semmit. Ez egy új dolog, idén adták át először. Hogy mit honorálhatnak ezzel? Talán az egész életemet, hiszen 57 éve vagyok az Egyetem oktatója, 46 éve professzori beosztásban. Matuzsálemi kor.

 

Milyen kacskaringókkal jutott el a fizikáig?


A szülőfalum tanítója figyelt fel rám, a vidéki, szegény, de jó képességű fiúra. Úgy gondolta, taníttatni kéne. Először a közelben lévő Pápai Református Kollégium jött szóba, de nem mehettem oda, mert szüleim anyagi helyzete ezt nem engedte meg. Ám a szomszéd községben volt egy polgári iskola, így aztán oda jártam 4 évig. Akkor még minden érdekelt, festegettem, rajzolgattam, meg irodalmi önképzőkörben elnökösödtem. Egyszóval amolyan„jó tanuló”-típus voltam. Végül az igazgató vett észre egy, a Kereskedelmi Kamara által meghirdetett ösztöndíjat, amit meg is pályázott a nevemben, sikeresen. Felköltözött hát a család Budapestre, hogy a továbbtanulásom megvalósulhasson a Márvány utcai Kossuth Lajos Kereskedelmi Iskolában. A matematika-, és kémiatanáraim nagyon jók voltak, így erre a szakpárra akartam jelentkezni, de ilyen nem volt. Ezt megelőzően az osztályfőnököm elvitt egy híres festőművészhez, Barcsay Jenőhöz, aki diáktársa volt Erdélyben, és megmutatta neki a rajzaimat. Barcsay mester pedig azt állapította meg, hogy van valami gógyim a festészethez, és azt mondta, hogy jelentkezzek hozzá a Képzőművészeti Főiskolára. De ezt mégsem tettem meg, mert apámat lebeszélték erről, mondván, hogy a gyereke mégse menjen már „éhenkórász festőnek”.
Így jelentkeztem az akkori Pázmány Péter Tudományegyetemre, a mai ELTE-re matematika-fizika tanári szakra. Eleinte azt gondoltam, hogy matematikus vénám van. Ám az évfolyamomon voltak afféle matematikus zsenik, akiknek nem úgy járt az agyuk, mint a normális embereknek. Így hamar rájöttem, hogy én nem ilyen vagyok. Úgy éreztem, hogy ez még nem az igazi, nem jó helyen vagyok. A sorsdöntő az volt, amikor második évben elméleti fizikát kezdtem hallgatni Novobátzky Károly professzortól, és felfedeztem, hogy ez az én világom. A természet törvényeit vizsgáltuk egzakt matematikai módszerekkel, ez már kimondottan nekem való volt. Nem tudom hogyan történt – talán a jeles vizsgáim következtében – meghívtak erre a tanszékre demonstrátornak, és az alsóbb éveseknek kezdtem gyakorlatokat tartani. Aztán itt maradtam,egészen máig.
A tanulmányaim elején nem így terveztem. Elképzeltem magamat egy kisvárosban tanárként, tanítónő feleséggel, méhészkedéssel, nyugodt vidéki értelmiségi élettel, szép családdal. De az ELTE-n „ragadtam”, és egyszer csak rákerültem a magasabb vezetői sínre.

 

Hogy történt ez a bizonyos „sínre kerülés”?


Az egy érdekes történet, hogy hogyan lettem dékánhelyettes 1960-ban. Az ötvenes évek végén a fizikus felvételi bizottság elnökeként tevékenykedtem. Akkor történt, hogy az előző rendszer által meghatározott felvételi eljárás – miszerint a munkás-paraszt származású hallgatóknak kell a létszám felét kitenni, és a fennmaradó helyeken osztozhat a többi – nekem nem mindig volt a szám íze szerinti. Ennek hangot is adtam, amikor egy nagyon jó képességű, ambiciózus fiatal fiú jelentkezett, akinek történetesen Beszkárt-ellenőr – a mai BKV elődje – volt az apja, és emiatt már kicsúszott a munkás-paraszt kategóriából. Így gyakorlatilag nem vehettük volna fel, hiszen sok értelmiségi származású fiatalnak 1-2 ponttal sikeresebb volt a vizsgája. Ez engem nagyon bosszantott. Hiszen ha kalauz lenne az édesapja, akkor felvehetnénk a fiát, mivel az még munkásnak számít. Ám inkább büntessük azért, mert az apja jól végezte a kalauzi munkáját, és előléptették ellenőrnek? Ezt el is mondtam a bizottságnak. Néztek is rám, hogy mit akar, mit ugrál itt ez a taknyos gyerek. Akkor fiatal docens voltam. De annyira kötöttem az ebet a karóhoz, hogy végül a dékán felhívta a minisztériumot, és pechére éppen a miniszterhelyettes fogadta a hívását, aki nekem adott igazat, így fel is vettük a fiút. Ezt azért mesélem el, mivel fél év elteltével hívtak, hogy keres a miniszterhelyettes. Majdnem összecsináltam magam, hogy mit akarhat tőlem, amikor közölte, hogy utánam érdeklődött, és ezzel megerősítést nyertek korábbi pozitív benyomásai, és szeretné, ha én lennék a TTK dékánhelyettese. Így a karakánságom, és egy Beszkárt-ellenőr segítségével kerültem vezetői pályára. Később dékán, majd rektor lettem. Összesen 15 évig töltöttem be magas vezetői pozíciókat egyetemünkön.

 

Ez nem ment a tanítás és a kutatómunka rovására?


Szerencsére a tanárságom nem látta ennek kárát, ám amikor rektor lettem, a kutatásaimra jóval kevesebb időm maradt. De akkor már az MTA tagja voltam, ráadásul figyeltem arra, hogy az Elméleti Fizikai Tanszéket sose hanyagoljam el. Igazából nem is sajnáltam, hogy néha a tudománytól vont el időt az Egyetem, vagy a Kar irányítása, habár lehet, hogy sikeresebb kutató lehettem volna, ám mégis úgy érzem, hogy így sokkal több pluszt kaptam. Persze a tudományos kutatást továbbra is végeztem, csak kisebb intenzitással. Valójában a négykötetes elméleti fizika tankönyvsorozatomra vagyok büszke, mert ez nagy hiányt pótolt abban az időben, amikor írtam, és még ma is fontos tankönyve a tanárszakos hallgatóknak. Sajnos ma már kicsit szomorúan nézek a tanárszakos hallgatókra, hiszen egészen más a tanuláshoz való hozzáállásuk, mint amit a régebbieken, vagy saját magamon tapasztaltam. Aggodalommal tölt el a felsőoktatás alakulása, különösen a tanárképzés, hiszen nekem ez tanári munkám kezdeteitől fogva szívügyem. Most is azt vallom, hogy egy nemzet jövője szempontjából az egyik legfontosabb dolog az oktatásügy. Ennek javításáért egész életemben sokat tettem, harcoltam, ha kellett, veszekedtem. Most egyre inkább úgy látom, hogy pusztába kiáltó szó volt ezirányú harcom legnagyobb része. Titokban azért reménykedem, hogy talán mégsem!
De ettől függetlenül elégedetten, és boldogan tekintek vissza az életemre, és az ELTE szolgálatában eltöltött évtizedekre, hiszen mindig is azt csináltam, amit imádok: tanítottam. És ezt továbbra is folytatom, még mindig hatalmas energiákkal. Majd, ha észreveszem, hogy ha kiszállok a liftből, akkor elmenekülnek a kollégáim a „pletykás vénember” elől, akkor esetleg abbahagyom. De azt is hozzá szoktam tenni, hogy ezt már nem szokta az ember észrevenni…

 

A bejegyzés trackback címe:

https://csanna.blog.hu/api/trackback/id/tr251459024

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Sokdimenziós történetek

Vannak sokdimenziós emberek. Lételemük, hogy egyszerre tartoznak sok helyre, és egyszerre kívülállók is mindenhol. Szeretik sok oldalról megvizsgálni a kérdéseket. Ezeket az embereket és történeteiket szeretném itt megmutatni. Ez a blog azoknak szól, akik nem csak egydimenziósak.

süti beállítások módosítása