Mécs Anna - Sokdimenziós történetek

Jánosi Imre és a kínaiak

Mécs Anna

Megjelent: Tétékás Nyúz, 2008. szeptember 17.

Nyomozó fizikus, nyitott szemű és fülű világlátó, autodidakta tudományhabzsoló, kitartó és alapos szakértő – ez mind Jánosi Imre. Nem mellesleg a Komplex Rendszerek Fizikája Tanszék docense, aki idén tavasszal egyedüli magyarként az újszülött Kiváló Bíráló elismerést nyerte el az Amerikai Fizikai Társulattól.

Milyen is egy kiváló bíráló?

Ehhez ismerni kell a tudományos publikálás menetét: miután elkészíti az ember a kéziratát, elküldi egy szerkesztőségbe, ahol a szerkesztők felkérnek 2-3 anonim bírálót, kiküldik nekik a tanulmányt, és a beérkező vélemények alapján döntenek arról, hogy a cikk szakmailag alkalmas-e vagy sem a publikálásra. A lehetséges bírálók listájára felkerül szinte mindenki, aki szerzőként felbukkan valamilyen tudományos publikációban. A bírálás nem jár semmiféle ellenszolgáltatással, lényegében önkéntes munka, ezért általában púp az emberek hátán, különösen, ha valaki lelkiismeretesen csinálja. Mivel a legritkább esetben kap az ember olyan kéziratot, amely közel áll a kutatási területéhez, ezért alaposan utána kell olvasnia, és komolyan megindokolni, hogy mik a kifogások, mik a szakmai hiányosságok a cikkben, mit lehetne javítani rajta, illetve, hogy az átírások után elfogadható, vagy sem. Ezért létezik egy automatikus visszautasítási reflex a kutatókban, szokásos kifogásokkal: nem az én szakterületem, nem érek rá, épp külföldön vagyok... Az utóbbi években egyre nehezebb volt bírálókat találni, mivel tömegessé vált a kéziratok beküldése. Például mostanában robbant a Kínából beérkező rendkívül rossz minőségű kéziratok száma. Ennek az az egyik oka, hogy bevezettek ott egy új támogatási rendszert, amely szerint készpénzben fizetnek minden nyugati újságban publikált cikkért, ezért „megélhetési publikációk” tömege érkezett be. Én viszont valamilyen oknál fogva igyekeztem lelkiismeretesen végezni ezt a munkát, ami láthatóan feltűnt másoknak is.

Mi motiválta ebben?

Egyrészt a publikálás előtt olvashatok újdonságokat, másrészt van egyfajta nyomozói vénám, nagyon szeretek utánanézni dolgoknak: kapok egy kéziratot, ismeretlenek a szerzők, a témában sem mélyedtem még el, így nekieshetek a Google-nek, és beleáshatom magam egy új világba.

A Kármán Labor egyik alapítójaként hogyan emlékszik a kezdetekre?

A labor létrehozásának ötlete Tél Tamás professzortól származott, aki igazi elméleti fizikusként a káoszelmélet kutatásával kapcsolatban épített fel gyümölcsöző pályát. De amikor ennek a matematikai részleteit tisztázták, akkor felmerült, hogy mire lehetne ezt alkalmazni. Ekkor találkozott a kaotikus sodródás jelenségével, aminek fontos alkalmazásai vannak a környezeti áramlások terén. Szeretett volna egy labort létrehozni, és ehhez toborzott munkatársakat, így keresett meg engem is. Én szívesen csatlakoztam, mivel nekem is voltak előtte kísérleti ambícióim, de alapvetően én sem kísérleti fizikus voltam. Ennek a diplomamunkám körül keresendő az oka, mivel a témám egy egészen fundamentális anyagtudományi kutatással volt kapcsolatos, és amikor megpróbáltuk használni az egyetem lepukkant infrastruktúráját, akkor elment tőle a kedvem, és láttam, hogy ebből nem lesz versenyképes tudomány. Úgyhogy odébb „shifteltem” egy kicsit, és főként számítógépes modellekkel, adatfeldolgozással kezdtem foglalkozni.

Így, amikor a tanár úr felkért, egy kicsit habogtam, mert nem volt teljesen világos, hogy miből fogjuk ezt finanszírozni, hogyan lehetséges a szükséges infrastruktúra megteremtése. De meggyőzött, és lassan-lassan elkezdtünk építeni egy labort, ami nem volt egyszerű. A szerencse benne az volt, hogy ez a tervezgetés egybeesett a TTK költözésével, mivel a Múzeum körúton már minden helyiség szét volt osztva, de itt sikerült igényelnünk a 2. emeleten egy szobát. Egy üres vizes laborral indultunk, ahova annyit kérhettünk, hogy a csapok mellett legyenek asztalok. Az eleje felettébb fájdalmas volt, mivel egy jó labor 15-20 év után úgy néz ki, hogy ha kinyitunk egy szekrényajtót, akkor kiborul belőle hat tonna, a közönséges ember számára csupán szemétnek tűnő halom, amiből viszont már lehet építkezni, ha van egy ötlet, akkor valamit össze tudunk rakni belőle. Nekünk viszont az elején még egy-egy szögért is ki kellett rohangálni a városba. Viszont egy másik szerencse is segített minket: ebben az évben lehetett pályázni oktatásfejlesztési infrastruktúra támogatására, ami se előtte, se utána nem volt lehetséges. Ennek segítségével felszerelhettük az első kádakat, beszerezhettük az első műszereket, így sikerült összehozni pár olyan demonstrációs mérést, amelyek igen népszerűnek bizonyultak. Eleinte meteorológus hallgatók figyelmét keltette fel, majd több kolléga megnézte, akik azt mondták, hogy mutassuk be a nyílt napokon is. Azóta évente 10-12 demonstrációt tartunk, általában nagyon közkedvelt a Kutatók éjszakáján, és a fizika tanösvény keretein belül is érkeznek ide csoportok. Habár a reguláris labor, amelyet környezettan szakos hallgatóknak tartunk, fogadtatása igencsak vegyes, hiszen fel kell készülniük, beugró tesztet kell írniuk, jegyzőkönyvet kell készíteniük – szóval ez a körítés eléggé csökkenti a dolog szórakoztató vonzerejét.

Az előző szemesztert a Minnesotai Egyetemen töltötte. Az ELTE-vel összehasonlítva milyen benyomásai voltak?

Igyekszem udvariasan fogalmazni, de ez az intézmény a negyedik legnagyobb amerikai állami egyetem, ahol nagyjából ugyanannyi oktató van sokkal több hallgatóra, de a költségvetésük 10-szer annyi, mint a miénk, kutatásra pedig 30-szor annyit használhatnak fel, mint mi. Úgyhogy nem összemérhető lehetőségekről van szó, például 20 Nobel-díjat sorolhatnak sajátjuknak. Sajnos tény, hogy a természettudomány döntő része az USA-ban épül. Olajozottan működik minden, talán a legfontosabb különbség, hogy ott megvan a bizalom például a pályázati pénzekkel kapcsolatban. Itthon rengeteget nyögünk a rettenetes adminisztráció miatt. Mivel nálunk a pályázati pénzek kezelése mögött egy olyan filozófia látszik, hogy aki kutatási támogatásra pályázik, az valójában legbelül egy sötét gazember, akinek az a fő célja, hogy ellopja az egészet. Ezért végtelen számú féket építettek be, ahhoz is négy aláírás kell, hogy vegyek egy új töltőtollat. Ez Amerikában teljesen más: kapnak egy bankkártyát a külön számlához, amit szabadon használhatnak a kutatásukkal kapcsolatban, természetesen ellenőrzés is van, de a bizalom az első.

Mivel tölti az idejét, ha éppen nem tanít vagy kutat?

Igazából a hobbim a szakmám, nyaranta olyan két hétre azért előveszem a horgászbotot, és olyankor legfeljebb szakmai dolgokat olvasok. De éppen az az előnye annak, hogy ennyi fajta témával kerültem kapcsolatba, hogy ha csak az érdeklődésemet kielégítendő olvasok, már egy komplett hobbit tudhatok magaménak. Biztos hiányzik a testmozgás, de én már csak ilyen lusta vagyok.