Mécs Anna - Sokdimenziós történetek

Amikor a kérdezőt kérdezik

Mécs Anna

Megjelent: Tétékás Nyúz, 2009. március 11.

Vajon Teller Ede a béke követe vagy háborús uszító volt? Kik azok a Marslakók? A jogászoknak kellene természettudományt tanulniuk? Milyen út vezethet Stockholmba? És egyáltalán lehet Budapestről egy New Yorkban megjelenő kémiai ismeretterjesztő folyóiratot irányítani? Hargittai István válaszol.

Hargittai István igazi kuriózum. Nem elég, hogy szakterületén, a fizikai illetve szerkezeti kémiában kimagasló tevékenységet folytat, az MTA tagja, a Moszkvai Állami Egyetem díszdoktora, 1996 óta Széchenyi-díjas, de igazán nyitott szemmel és füllel faggat nevesebbnél nevesebb tudósokat. Akiknél általában még egy Nobel-díj is porosodik a padláson. De mit keres a mikrofon „rossz” végén egy kutatóprofesszor?

Faggassunk tudósokat!

Habár az egyetemen lediplomázva, a Magyar Rádió felkérésére már fiatalon készített pár interjút, mégis csak az 1990-es években kezdett el szinte hivatásszerűen kérdezni. Erről így mesél a BME-n tanító kémiaprofesszor: „Mikor végeztem az egyetemen, akkor rájöttem, hogy nekem semmi ilyesmivel nem szabad foglalkoznom, hiszen minden időmet és energiámat a szakterületemre kell összpontosítanom. 25 évre teljesen kizártam a munkámból minden mást, csak a szűk szakmai dolgokkal foglalkoztam. Ha el tud képzelni szakbarbárt, hát én az voltam.”

Ami kimozdította a bezártságból, az az volt, hogy a szakterületéhez tartozó molekulaszerkezetben nagy szerepe van a szimmetriának, a szimmetria pedig a matematikával is kapcsolatos. Így a Mathematical Intelligencer nevű, matematikusoknak szóló magazin felkérésére kisebb cikkeket kezdett írni. Ez adott ötletet arra, hogy létrehozzon egy ehhez hasonló kémiai lapot. A merész vállalkozást még az is nehezítette, hogy az újságot New Yorkban adták ki, de a szerkesztés itthonról folyt. A hat évet megélt lap nagyon népszerű és színvonalas volt, sokat idézik még most is.

Egy kémiai ismeretterjesztő folyóiratot pedig igazán színesít pár tudósinterjú: „Mondhatnám azt, hogy nagyon átgondoltan állítottam össze az interjúalanyaimat, de nem így volt. Attól függött, hogy éppen milyen konferencián vettem részt, kit lehetett elkapni. De még az is előfordult, hogy egy szakmai eseményre tartottam, amikor az utcán felismertem Glenn T. Seaborgot, aki a plutónium egyik felfedezője volt. Azon nyomban lecsaptam rá, és mivel készséges volt, így felvehettem vele egy beszélgetést.”

Szinte egy második egyetemi képzésként is funkcionáltak ezek a beszélgetések, hiszen olyan kiváltságos helyzetben volt a „kutatóriporter”, hogy a világ legnevesebb tudósaival magyaráztatta el legújabb kutatási eredményeiket.

Az így készült interjúkból egy könyvsorozat is kiadtak, amelynek minden kötetébe 36 interjú került, több mint fele Nobel-díjasokkal vagy legalább annyira fontos tudósokkal. Magyar vonatkozásban talán legizgalmasabb könyve Az öt világformáló marslakó. A kötet Kármán Tódor, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann János és Teller Ede életét és munkásságát mutatja be, akik mind Amerikába emigrált zsidó családok leszármazottai voltak, és mind komoly szerepet vállaltak az USA II. világháborús fegyverkezésében. A kutatólaboratóriumokban arányaiban sok magyar dolgozott, így feltűnést keltett, amikor egymás között az amerikaiak számára furcsa, idegen nyelven beszéltek, ezért nevezték el őket marslakóknak. Közülük talán Teller szerepe a legvitatottabb…

Teller Ede tragédiája

Ezzel a címmel írt Hargittai István színdarabot Teller Edéről, amely egy tudománytörténeti sorozatban jelent meg. A hidegháborúban komoly szerepet vállaló, a hidrogénbombáért és az amerikai védőpajzsért kardoskodó tudós megítélése, érthető okokból, nagyon kettős. Magyarországon is nagyon szélsőségesen vélekedtek és vélekednek róla, hiszen a politikai változások előtt őt egy háborús uszítónak tartották, azóta pedig általában az egyik legnagyobb magyarként emlegetik, akit csodálni kell. Habár egy magyar internetes oldalon tartott, a legnagyobb magyart kereső szavazáson a második lett, mégis még manapság is előkerülnek hamis levelek vagy gyalázkodó, milliók (!) haláláért felelősségre vonó nyilatkozatok. Ebben a szélsőséges közegben próbál Hargittai István – aki Teller halála előtt talán utolsóként levelezett a világhírű tudóssal – árnyaltabb képet nyújtani róla.

„Nekem az a véleményem, hogy a kutatásai rendkívül fontosak voltak, nem hogy háborús uszító nem volt, de a sok éven át tartó békét is neki köszönhetjük, ami fennállt a két szuperhatalom között. Hiszen, ha Amerika nem fejleszti ki a saját hidrogénbombáját, akkor nincs meg a Szovjetunióval szembeni egyensúly. Ugyanakkor annyira a fejlesztésben élt, hogy irreális elképzeléseket is hangoztatott.” – árnyalja a képet a Tellerről új könyvvel készülő kutató.

Teller leginkább azzal kapcsolatban tévedett, hogy károsak lehetnek-e a kísérleti robbantások, okozhatnak-e mondjuk rákot vagy születési rendellenességet. Ezen kívül foggal-körömmel küzdött azért, hogy a kormány támogassa csillagháborús elképzeléseit, és kifejleszthesse Amerika védőpajzsát, ami több szempontból is problémát jelentett. Egyrészt felborult volna az egyensúly Amerika és a Szovjetunió között, hatalmas előnyt adva az USA-nak, ami akár atomháborúba is torkollhatott volna. Másrészt nagy valószínűséggel kivitelezhetetlen terveket dédelgetett.

Tellernek mégis sikerült kiharcolnia a támogatást: „Olyan fantasztikus rábeszélőképessége volt, hogy annak szinte nem lehetett ellenállni. A legkiválóbb elmék álltak le vele televíziós vitákra, és mindenki úgy nyilatkozott – az egyetlen Szilárd Leót kivéve – hogy nem lehet vele vitatkozni, mert mindenkit legyőz. Nem ragadt le a kis részleteknél, és mindig tudott egy kis humort csempészni a vitákba. Nagyon értett az emberekhez.” – meséli Hargittai István, aki szerint egyáltalán nem csak Teller hibája, hogy hatalmas összegeket költöttek a védőpajzs kialakítására, hiszen a támogatást a képviselőknek kellett megszavaznia…

Természettudomány bölcsészeknek?

Talán Teller szuggesztív ereje mellett a döntéshozók hozzá nem értése is közrejátszott abban, hogy egy kivitelezhetetlen ötletet támogattak hatalmas összegekkel. Ilyenkor felmerül a kérdés bennünk, hogy a természettudományok támogatásáról szóló törvényeket jogászok, politikusok, azaz nem a témában szakavatott kutatók hozzák. De mi alapján tudnak dönteni? Hargittai István, amerikai tapasztalatai alapján így gondolkodik a kérdésről: „Az amerikai középiskolák hiányosságait azzal kompenzálják az egyetemek, hogy mindenkinek kell természettudományt tanulnia, függetlenül attól, hogy milyen szakos. Én is tanítottam ilyen tárgyat bölcsészeknek a texasi egyetemen. Amikor megkértek rá, akkor őszintén szólva kissé lealacsonyítónak tartottam. Ám a felkérők azt mondták, hogy én tanítom a legfontosabb tárgyat ezeknek a hallgatóknak, ugyanis belőlük lesznek a politikusok, a döntéshozók. Nálunk nincs ilyen, ennek részben az is az oka, hogy mi középiskolában sokkal több természettudományt tanulunk, de nem biztos, hogy haszontalan lenne egy efféle tárgy.”