Mécs Anna - Sokdimenziós történetek

Schiller Róbert és a határtalan ész

Mécs Anna

Megjelent: Tétékás Nyúz, 2008. november 19.

Skizofrén az, aki ért a kémiához és az irodalomban is járatos? Schiller Róbert, a neves kémiaprofesszor teljes valójával az „egy kultúra” felfogását hirdeti, és igyekszik kigyomlálni az emberek tömegeiből a humán és a reál közötti éles határvonalakról alkotott tévképzeteket. Talán higgyünk neki….

Schiller Róbert igazán nehéz időkben, 1958-ban lett az ELTE okleveles vegyésze, majd a Ph.D. fokozat megszerzése után, ’74-ben a kémiai tudományok doktorává avatták. A kémia vonzásáról és a pályaválasztásról így mesélt: „Nagyon régen kialakult a kémia iránti érdeklődésem, talán a kémiatanárom hatására fogalmazódott meg bennem, hogy ez az, amivel foglalkozni szeretnék. A meghatározó első élményem, ami egyébként a Nobel-díjas Oláh professzor első élménye is volt, hogy ha a konyhában a szódabikarbónára ecetet öntünk, akkor az pezseg. Ezzel a látvánnyal nem tudtam betelni, persze ettől még nem lett Nobel-díjam, de a hatás megmaradt. Ezen felül annak is biztosan nagy szerepe volt, hogy 1953-ban érettségiztem, ezért az akkori Bölcsészkart inkább elkerültem, nem feltétlenül éreztem volna magam ott nagyon jól.” Tudományos tevékenysége is szerteágazó: kutatási területei közé a sugárkémia, a transzport folyamatok és fluktuációk mellett az elektrokémia tartozik; valamint egyetemi tanárként az ELTE-n és a BME-n is oktat, oktatott.

Ám ezen felül az ismeretterjesztést is szívügyének érzi: a természettudományok és a humán kultúra határterületei vonzzák leginkább. Az ismeretterjesztő, kultúraközi cikksorozatából összeállított Egy kultúra között című könyvében ekképpen vall, talán saját magáról is: „Vannak emberek, akiket alkatuk, gondolkodásukat hajlékonyan követő kifejezőkészségük alkalmassá tesz arra, hogy megismertessenek bennünket szellemi kalandjaikkal. Természettudósok is akadnak köztük. Ha ők fognak esszéíráshoz, munkájuk nem lehet egyéb, mint beszámoló a természet szabatos megismerésének kalandjáról”.

Mert egy agyam van

Valóban a humán kultúra és a reáltudományok ádáz küzdelme zajlik nap mint nap? A legtöbb ember gondolataiban egy skála két ellentétes pólusán helyezkednek el az „emberi” és a reáltudományok, felsorakozva egymással szemben, folyamatos harckészültségben. Holott ennél sokkal összetettebb, mégis ezáltal egyszerűbb a kép. Schiller Róbert így gondolkodik erről: „Esterházy Pétert parafrazeálva: Egy koponyám vagyon, azt használom, amit a nyakamon tudok viselni, és nem hiszem, hogy a tudatunkban, gondolkodásmódunkban éles dichotómiák lennének. Hiszen az, hogy az ember szeret egy verset és egy differenciálegyenletet is, ugyanaz a szeretet.”

Mégis folyamatosan felmerül bennünk az ellenvetés: még ha ugyanarról a szeretetről is beszélünk, az a szeretet mégiscsak más. Egy vers a szívemből vált ki érzéseket, míg egy differenciálegyenlet inkább az agyamból, hiszen azt szeretem benne, hogy látom, hogy hasznát vehetem. Vajon hogy fér meg egy emberben e sokféle tudás? „Nincs intellektuális házasságtörés, lehet, hogy az ember a családi életében monogám, de szellemében nem az. Szeretném nagyképűen azt mondani, hogy nem értem a kérdést, de sajnos értem, hiszen még igazán kiváló szellemektől, például Snow-tól is azt olvashatjuk, hogy két kultúra létezik, pedig szerintem itt nem két, hanem egy kultúráról van szó. Az ember próbálja megérteni a világból azt, ami megérthető, próbál örömet találni abban, ami örömöt szerez neki. – Vallja a kémia professzora. – Nyilván a készségeink mások: például nincs kézügyességem egy tájképet megfesteni, így az nem okoz örömöt, viszont megszemlélni egy szép festményt annál nagyobb boldogságot jelent számomra, de ha egy szép elektronmikroszkópos felvételt mutatnak nekem, az is ugyanolyan élvezetet jelenthet. Azt próbálom kiverni mások fejéből is, hogy itt valamiféle falak, áthatolhatatlan gátak lennének. Arra használjuk a fejünket, amire tudjuk.”

Ritka, mint a fehér holló?

Habár meggyőző a professzor úr érvelése, mégiscsak motoszkálhat némi hiányérzet a fejünkben: szép és jó, hogy azt szeretem, azt kutatom, amit a szellemem szeretne, de mégis az a tapasztalatom, hogy a legtöbb ember egyfélében mélyed el, az író nem tud számolni, a fizikus pedig biztosan nem jártas a zenében. Sztereotípiarombolás céljából csak pár példa a rengetegből: „A kvantummechanika egyik megalkotója, Schrödinger az antik filozófiában mélyedt el, habár leginkább az antik matematikára kihegyezve, meg ki is adott egy verseskötetet, amelyben számottevően jó versek vannak. Ő persze a múlt század egyik lángelméje volt, hozzá nehezen mérhetjük magunkat, de az ő fejében biztosan nem voltak falak.

Vagy Simonyi Károly professzor A fizika kultúrtörténete című műve magáért beszél – nyilván ő se tudta megfogalmazni, hogy  mi is az, ami őt érdekli, de a könyvből kiderül, hogy az agya miként járt, hogyan szövődtek össze a gondolatai. Hihetetlen, hogy a 17. század fizikájáról közel annyit tudott, mint a 17. század francia irodalmáról. Simonyit utol nem érhető példaképnek tudom tekinteni, mert a fizikának és a humán kultúrának az a mélységes-mély értése és asszimilálása, amire ő képes volt, az példa nélküli, egyedülálló jelenség, hasonlót még nem láttam.

A sort a végtelenségig folytathatnám, például Norbert Wiener, a kibernetika atyja, aki egyszer azt írta, hogy a tudományok határterületei a legtermékenyebbek – hacsak valaki nem alkot meg egy teljesen új tudományterületet, mint például ő, de ehhez igazi lángelmének kell lenni –, így legjobban úgy járunk, ha próbálunk áthidalni két tudományágat, és közös részt, metszetet találni, még ha ez nagyon szűk is. A humán kultúrának és a természettudományoknak ilyen értelemben nincs közös halmaza, de a saját fejünk kapálása szempontjából ennek keresése sem egy rossz tanács.”

Döntsük le a falakat!

Schiller Róbert élen jár a „határmegsemmisítő” ismeretterjesztésben, igyekszik a lehető legkülönfélébb tudományágakat, alkotásokat összekapcsolni, és különleges összefüggésekre rávilágítani. Ezen írásaiból egy kötet is összeállt: „Csak ’90 után kezdtem el ilyenféléket írni, majd jó néhány évvel később ébredt az a gondolatom, hogy a Természet Világában olyan cikksorozatot kellene elindítanom, amely a humán kultúra és a természettudományok áthallásait próbálja összeszedni – ebből nőtt ki a Között című rovat. Ennek a sorozatnak elég jó informális visszajelzése volt, így engedve a hiúságomnak, és megrészegülve a nyomdafesték szagától kiadtam a kötetet, amelyről egy-két kedvező, baráti bírálat is megjelent. Azóta is írok, ha összeáll egy újabb kötetre való, és lesz egy bolond, aki kiadja, egy másik bolond, aki támogatja, akkor én leszek a harmadik bolond, aki kiadatom.”

Az ismeretterjesztéssel nem mindig ilyen rózsás a helyzet, hiszen vagy a hozzá nem értés, vagy a túlzott hozzáértés akadályozza meg a tudás közvetítését, hiszen első esetben az ismeretek átadása a „Hogyan adjam át, amit én sem értek teljesen?” akadályába ütközik, míg a másik esetben a „Mit is kéne megmagyaráznom ezen?” probléma merül fel.

Habár a kedvező változás az ismeretterjesztő könyvek terén már érezhető: belátták a könyvkiadók, hogy nem feltétlenül a gyerekeket kell ostromolni felnőttek számára is nehezen érthető könyvekkel, hanem a felnőtt korosztályt érdemes megcélozni közérthető ismereteket tartalmazó irományokkal.

A verbalitás terén szerencsére nem kell szégyenkeznünk: „Rengeteg beszélgetőkör létezik Budapesten, ahol öt, tíz, húsz, ötven ember összegyűlik egy-egy összerimánkodott teremben, ahol a legkülönbözőbb előadókat hívják meg: hol természettudóst, hol archeológust, hol költőt, hol muzsikust. Ezeken az eszmecseréken kimondottan az a cél, hogy bizonyos területek átfedéseiről, metszeteiről beszélgessünk.” – zárja reménykedve Schiller Róbert.