Mécs Anna - Sokdimenziós történetek

 Interjú Gervai Judittal

Mécs Anna
Megjelent: Élet és Tudomány, 2012. május 4.

Gervai Judit és munkatársai a sok kismama számára ismerős Idegen Helyzet Teszt „minidrámájában” a gyermek kötődési viselkedését figyelik meg új környezetben, idegen személy jelenlétében, illetve az anya pár perces távollétében. A fő kérdés, hogy az anyai viselkedésen és egyéb környezeti hatásokon túl mi befolyásolja a kötődés minőségét. Az utóbbi 12 évben a magyar kutatások jelentősen hozzájárultak a környezetcentrikus felfogás megváltoztatásához. A genetikai vonatkozások ma már e téren is megkerülhetetlenek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gervai Judit kanyargós úton jutott el a csecsemők korai kötődésének kutatásához. A vegyész szakot követően idegrendszerrel kapcsolatos biokémiai folyamatokat vizsgált. Ezután – a magyar tudományos élet számára is – valami egészen újba kezdett. Részt vett az ELTE viselkedésgenetikai laboratóriumának megalapításában. Ennek fő motorja Csányi Vilmos volt, akivel paradicsomhalak viselkedésének genetikai változatosságát tanulmányozták. „Valamikor 40 éves korom táján, amikor megírtam ebből a munkából a kandidátusi disszertációmat, éreztem, hogy még van egy esély az életemben, hogy változtassak.” – mesélte a kutatónő. Így került ki Angliába Robert Hinde laborjába, aki hasonló utat járt végig: először pintyekkel foglalkozott, azután majmok, majd óvodás gyerekek szociális viselkedését tanulmányozta – ez utóbbiba kapcsolódott be Gervai Judit. Később az óvodásokból csecsemők lettek, és visszatért a genetika területére. De ez már nagyobb tudománytörténeti kontextusba illeszthető: a humán genom meghatározása tette lehetővé azt a munkát, amelyet az elmúlt két évtizedben folytatott a munkatársaival. Jelenleg az MTA Természettudományi Központ Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézet Fejlődéslélektani Kutatócsoportját vezeti.

Nemzetközi viszonylatban milyen nézetek uralkodtak akkoriban, amikor a korai kötődéssel kezdett el foglalkozni?

Egészen a közelmúltig a kötődés változatosságának magyarázatában egyértelműen a környezeti elmélet uralkodott, ez a klasszikusoktól ered, Bowlby-tól és munkatársaitól. Ők azt gondolták, hogy a korai gondozási környezet, elsősorban az anyai gondozás érzékenysége az, ami befolyásolja a korai anya-gyermek kapcsolat minőségét. Tudták azt, hogy a gyerekek nem egyformának születnek, nem üres lapok, amelyekre bármi írható. De azt gondolták, hogy az anyai gondozás érzékenysége pontosan abban áll, hogy figyelembe veszi az alkati különbségeket.

Úgy tűnik, lehetett újat mondani a genetika felfedezései alapján…

Szerencsés pillanatban folytattuk a kutatásunkat. Ekkor kezdtek el megjelenni azok a molekuláris genetikai tanulmányok, amelyek a normális pszichológiai tulajdonságok és az idegrendszerben fontos szerepet játszó gének variabilitása közötti kapcsolatot mutatták ki. Mi ebben felismertük a lehetőséget. Egy kiváló molekuláris genetikussal, Dr. Sasvári Máriával, össze tudtunk fogni. Ő másként bánt velünk, mint ahogy általában a genetikusok szoktak a pszichológusokkal –  akik jó esetben lemosolyogták az olyan kutatási terveket, amilyen a miénk volt. Az ötletünk az volt, hogy a csecsemőink nyálmintáiból olyan génváltozatokat határozzunk meg, amelyekről a szakirodalom alapján éppen megtudhattuk, hogy a felnőtt személyiségvonások változatosságával összefüggésben vannak. E dopamin-receptor génekről tudni lehetett, hogy az idegrendszerben a jutalmazásban játszanak szerepet. Arra a felfedezésre jutottunk, hogy egy bizonyos D4 dopamin-receptor genotípus jelenlétében a babák kevésbé érzékenyek a környezet ingereire, jellemzőire, mint egy másik genotípus jelenlétében. Tehát az a kapcsolat, amit a kötődés és az anyai viselkedés között elvártunk, az tulajdonképpen csak egy bizonyos genotípust hordozó alcsoportban volt érvényes. Azoknál a csecsemőknél, akik egy másik (hosszabb) génváltozatot hordoztak, a kötődési viselkedés alakulásában nem számítottak annyira az anyai viselkedés kommunikációs jellemzői. Ezt a jelenséget nevezik gén-környezet kölcsönhatásnak. Azt, hogy a korai kötődés alakulásában szerepe van a genetikai változatosságnak, valóban mi mutattuk ki elsőként.

Elhozta a szemléletváltást?

Először is az történt, ami az uralkodó paradigmán kívüli eredményekkel szokott: hitetlenkedés. Olyan visszajelzéseket kaptunk, hogy biztosan rosszul mértünk, nem igaz, amire jutottunk. De végül is, mi 2000 óta cikkeztünk kutatásainkról, és ma ott tartunk, hogy lényegében nincs kötődésvizsgálat zsebbedugott kémcsövek nélkül. Szinte mindenki veszi a nyálmintát a gyerekektől, és ma már más gének változatait is meghatározzák. Ma sokkal kevésbé egyszerűen környezetcentrikus a kutatás, és azt is tudjuk már, hogy nem csak a dopamin-receptor gén fontos. Más populációkban, más kutatásokban találtak szerotoninszint szabályozásával kapcsolatos génhatásokat, ugyancsak az anyai szenzitivitással kölcsönhatásban.

Innen hova lehet továbblépni?

Azt mindenképpen fontos hangsúlyozni, hogy az általunk feltárt összefüggés egy statisztikai kapcsolat. Nem tudunk sokat arról a mechanizmusról, ahogy a különböző génváltozatok kifejtik a hatásukat és elvezetnek oda, hogy egyéves korban viselkedésbeli eltéréseket látunk. Éppen ezt szeretnénk feltárni. Új kutatásunkban most is vizsgáljuk a génváltozatokat, az anyai viselkedést és a csecsemők kötődési viselkedését. Ami újdonság, hogy olyan folyamatokat próbálunk megvizsgálni, amelyek közvetíthetik a különböző génváltozatok hatását. Megpróbáljuk például a csecsemők stressz érzékenységét mérni. Megnézzük, hogy ha az anya úgynevezett „fapofa” (angolul „still-face”) kísérletben felfüggeszti egy pár percre a kommunikációt a kisbabával, akkor az mennyire dúlja fel őt, s hogyan küzd meg ezzel a helyzettel. Kidolgoztunk továbbá egy mérést arra, hogy mennyire változatos a csecsemők képessége arra, hogy az első életévben felismerjék az alapérzelmeket.

Az anya-gyermek kapcsolat mindenkit érint, szívesen osztogatnak tanácsokat félinformációk, tévhitek alapján is.

Nagyon aggályosnak és károsnak tartom annak a mémnek a kipusztíthatatlan továbbélését, amely 35 évvel ezelőtt Klaus és Kennell, két amerikai gyermekorvos nyomán terjedt el a köztudatban. Azt állították, hogy a születés utáni azonnali testi kontaktus egy életre meghatározza az anya-gyermek kötődést, s már olyat is hallottam, hogy ez még az iskolai teljesítményt is befolyásolja. Ez az ember esetében egyáltalán nem igaz, mert a kisgyermek idegrendszere születés után még sokáig fejlődik, és nem szabad lebecsülni tanulási képességét. A legjobb bizonyítékot erre a román árvaházakból tömegesen örökbefogadott gyermekek megfigyelése szolgáltatta. A 6-8 hónapos korig örökbefogadott gyermekeknél ugyanúgy kialakult a személyre szóló tartós kötődés a szülőkhöz, mint a kezdettől családban növekvő gyermekeknél, a később örökbefogadottaknál már a megpróbáltatásoknak maradnak jellegzetes nyomai. Nagyon jó hír azonban, hogy egészen hosszú idő után is fel lehet épülni a súlyos deprivációból.

(Fotók: a Budapesti Mama-Baba Kutatás honlapja)