Mécs Anna - Sokdimenziós történetek

Sokkoló helyzetek agyi elváltozásokat okoznak, ám ezek – bizonyították a közelmúltban magyar és izraeli kutatók – pszichoterápiával is visszafordíthatók.

Súlyos balesetet szenvedett mozdonyvezetők és autósok, erőszakos rablótámadás vagy más agresszív bűncselekmény áldozatai gyakran képtelenek túljutni az őket ért traumán. A hétköznapi tapasztalatokat meghaladó stresszhelyzet nyomán legtöbbjükön szorongás, alvászavar, hangulatingadozás lesz úrrá. Újra és újra átélik a traumatikus eseményt, másokat vádolnak, netán magukat (is) hibáztatják, társas kapcsolataik megszakadnak, alkoholproblémák léphetnek fel. „Ha ezek a tünetek komolyan és tartósan befolyásolják a mindennapjaikat, akkor beszélhetünk mentális zavarról” – foglalja össze a jelenséget Kéri Szabolcs, az Országos Pszichológiai és Addiktológiai Intézet tudományos igazgatója. Ő vezette azt a hazai és izraeli kutatókból álló csoportot, amely 39 mentális zavarral küszködő betegen rendhagyó módszerrel próbált segíteni.

Forrás: http://www.mnn.com/health/fitness-well-being/stories/study-veterans-with-ptsd-more-likely-to-be-prescribed-addictive-pa

A „hivatalosan” poszttraumás stressz zavarnak nevezett szindróma jellemzője, hogy a mentálison kívül biológiai változásokkal is jár. A vizsgálatok szerint az agy egyik területe, a – formája alapján a csikóhalról elnevezett – hippocampus például ilyenkor kisebb a normálisnál. A sokkoló események azért hathatnak a hippocampusra, mert ez hozza létre és rögzíti az eseménynyomokat számos elemi – a látás, a hallás vagy épp a szaglás révén beérkező – információ alapján. A másik mérhető biológiai különbség, hogy a sokkoló események hatására a normálistól eltérően működik a stresszhormont szabályozó gén. Egyes kutatók szerint a hormontermelés és a hippocampus anomáliái nem egy-egy különösen megrázó élmény következtében fejlődnek ki, éppen ellenkezőleg, azoknál jön létre mentális zavar, akikben eleve megvannak az említett biológiai eltérések. A többség, így Kériék viszont meg vannak győződve arról, hogy a trauma idézi elő a szóban forgó változásokat. Ha pedig így van, vetették fel, miért ne lehetne pszichés és környezeti hatásokkal vissza is fordítani azokat?

A magyar és izraeli kutatók kísérletük során gyógyszerek nélkül, úgynevezett kognitív viselkedésterápiával próbálták tartósan megváltoztatni a gondolkodás bizonyos torzításait, amelyek utólag túlértékelik, negatív szűrőként előtérbe helyezik a traumát. Az első lépés az volt, hogy a páciensek egy naplóba leírták a traumával kapcsolatos érzéseiket, gondolataikat, majd a szakemberekkel közösen megvizsgálták, mennyire valósak azok. „Ezen már nem lehet változtatni”, „tönkrement az életem”, „nekem már nincs jövőm”, „megőrjítenek ezek a képek”, „semmi másra nem tudok gondolni” – írják ilyenkor a legtöbben. A terápia lényege, hogy felismerjék e gondolkodási csapdákat – ilyen a múltban „ragadás”, a jövő lezárása, a kibontakozás és a gyógyulás hitének ok nélküli, irracionális elvetése –, hogy aztán alternatívákat tudjanak megfogalmazni. Ehhez a képzeletet és különféle szimbólumokat hívtak segítségül (például: egy erős madár elragadja a negatív képzetet, és szakadékba dobja), illetve ellazulási technikákkal idéztették fel a beteggel a traumatikus eseményt.

A három hónapos terápia végén agyi képalkotó eljárással mutatták ki, hogy a páciensek előzőleg lecsökkent méretű hippocampusa újra átlagos méretű lett. Pontosabban: nem kisebb a kontrollcsoportként vizsgált harmincegy, hasonló traumán átesett, ám poszttraumás stressz jeleit nem mutató emberénél. Ugyanígy változott az említett gén működése is. Az eredményeket nemrégiben közölte a Biological Psychiatry című szakfolyóirat. Kériék hosszú távú célja, hogy elérjék, a pszichiátriai diagnózisok esetén is természetes legyen a vérvizsgálat, az agyi képalkotó eljárások használata, és nagyobb teret kapjon a pszichoterápia.

A Biological Psychiatry december 1-jei címlapján a kutatás témája: "Stress: Impact on Brain and Body". A teljes címlap itt elérhető.

Ettől még igen távol áll a jelenlegi gyakorlat: a mentális zavarok diagnosztizálása lényegében a pácienssel folytatott beszélgetés során feltárt tünetek alapján zajlik. „A pszichiátria nem olyan, mint a belgyógyászat, hogy számszerűsíthető adatok alapján kijelenthető, mi a baja a betegnek. A pszichés abnormalitás esetén nehéz megmondani, hogy hol a határ: valaki nem csupán lehangolt, hanem depressziós, nem csupán csodabogár furcsa elképzelésekkel, hanem már skizofrén is” – magyarázza Gonda Xénia, a Semmelweis Egyetem Kútvölgyi Klinikájának kutatója.

A gyakorló pszichológus a pszichiátriai diagnosztika bibliájaként is emlegetett Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders ötödik, az USA-ban idén májusban megjelent kiadását fordítja magyarra. A húsz évvel ezelőtti negyedik kiadás után sokan nagy várakozással tekintettek az új kötetre, remélve, hogy az már a pszichés rendellenességek mögött húzódó biológiai folyamatokat is figyelembe veszi. Ebben azonban csalódniuk kellett. A tünetek szerinti diagnózis felállításában viszont, tapasztalta Gonda, nagyot lépett előre a kötet. „Az ideális az volna, ha állatkísérletekkel bizonyítanák egy adott agyterület funkcióváltozását, és hozzárendelnének egy olyan markert, amely ember esetében is megbízhatóan mérhető, követhető. Az embernél mért ilyen jellegű elváltozásokat pedig megpróbálnák minél részletesebb klinikai adatbázissal összehozni. Az emberi pszichiátria kérdései azonban sokszor nehezen ültethetők át állatokra” – magyarázza a buktatókat Domonkos Andor, a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet agykutatója. Ha ez megvalósulna, akkor szakértők szerint az érintettek számára is sokkal könnyebben elfogadható lenne, hogy mérhető biológiai jellemzőik alapján diagnosztizálják őket ilyen vagy olyan betegnek, például – alacsony szerotoninszintjük és a hippocampusban nagy számban pusztuló sejtjeik miatt – depressziósnak.

Ma még paradoxonnak tűnik, hogy laborvizsgálatok alapján állapítsák meg a mentális zavart, és azt gyógyszer nélkül, pusztán pszichoterápiával gyógyítsák. Pedig Kéri szerint egy-egy medicina a maga behatárolt mechanizmusával durván beleavatkozik a rendszerbe, és nem képes természetes úton visszaállítani a biológiai eltéréseket teljes összetettségükben. Ezért is lenne érdemes a pszichológiai kezeléssel kezdeni, és csak akkor jöhetnének a gyógyszerek, ha a terápia hatástalan, vagy a tünetek nagyon súlyosak.

Megjelent: HVG, 2013. november 20.