Mécs Anna - Sokdimenziós történetek

Beszélgetés Lax Péterrel

Mécs Anna

Megjelent: Tétékás Nyúz, 2007. november 14.

Azt hiszem, még van mit megélnem: nem vettem részt a Manhattan-projektben, nem patronált Neumann János, nincs Abel- és Wolf-díjam – amelyeket matematikai Nobel-díjként tartanak számon, és nem sorolnak a modern matematika óriásai közé. Az élete nagy részét Amerikában töltő Lax Péterre a fentiek mind igazak…

Mikor és milyen körülmények között emigrált a családjával Amerikába?

1941 végén hagytuk el Budapestet, hiszen zsidó családból származom, így menekültünk az életünkért. Két nagybátyámat és egy unokatestvéremet megölték, mi a legutolsó hajón jöttünk Amerikába december 5-én.

Utána sikerült könnyen beilleszkednünk. Én már Magyarországon érdeklődtem a matematika iránt, meghatározó tanáraim voltak, egyikük Péter Rózsa, aki kiváló pedagógus volt. Ugyancsak kapcsolatban álltam Kőnig Dénessel, a Műegyetem egykori professzorával. Ő volt az Eötvös verseny feje, amely 18 éveseknek szólt, de közreműködésével „nem hivatalosan” részt vehettem rajta 14 évesen.

Ők segítettek akkor is, amikor Amerikába mentünk. Írtak Szegő Gábornak és Neumann Jánosnak, hogy támogassanak engem. Így amikor megérkeztünk, akkor mindketten nagyon segítőkészek voltak. Először is be kellett fejeznem a középiskolát. Jártam egy évet egy igen jó gimnáziumba, amely a természettudományok terén nagyon erős volt, viszont matematika órákon nem vettem részt, hiszen a tanárok zöménél többet tudtam. A legfontosabb, amit meg kellett tanulnom, az az angol nyelv és Amerika történeleme volt, ami lényegesen rövidebb, mint a magyar. Nincs annyi király, és az elnökök általában csak minden negyedik évben változtak.

Aztán ’43 februárjában elkezdtem az egyetemet, és egy nyarat Stanfordban töltöttem Szegőnél.

A világháború éveit hogy élte meg?

’44-ben, amikor 18 éves lettem, besoroztak katonának. Először az alapkiképzésen vettem részt, ami két hónapig tartott Floridában. Majd hat hónapra mérnöki kiképzőprogramra küldtek Texasba. Onnan mentem Los Alamosba ’45 nyarán, ami fantasztikus élményt nyújtott. Amikor megérkeztem, leírták, hogy miből áll a projektünk: készítünk egy bombát plutóniumból, ami egy természetben nem létező elem, de mi „legyártjuk”. Oppenheimer szemlélete az volt, hogy „kerítésen belül” szinte semmi se legyen titok.

Ott maradtam egy évig, a felénél kisoroztak a katonaságból azzal a megállapodással, hogy visszamegyek civilként. ’46-ban még átmentem Stanfordba egy nyári szemeszterre, aztán visszajöttem New Yorkba befejezni az egyetemet. ’47-ben végeztem, de engem főleg a matematika érdekelt, a többi tárgyat csak nyögtem. Ott ’49-ben doktoráltam, aztán visszamentem 8 hónapra Los Alamosba, ahol éppen kezdték a hidrogénbomba gyártását. Aztán visszajöttem New Yorkba, és elkezdtem tanársegédként dolgozni, de minden nyáron visszamentem Los Alamosba 8-10 éven keresztül, hiszen hihetetlenül érdekes munka volt ez.

Annak tudatában, hogy milyen célokra használták a bombákat, nem volt nagyon kettős ez a munka?

Az atombomba bevetésével kapcsolatban a háború végén nem volt semmi kétségem. Persze semennyire sem szólhattam bele. De mindenki tudta, főleg akik a katonaságnál voltak, hogy Japánt meg kell hódítani. Amikor pár hónappal azelőtt Okinawa szigetét foglalták el, tízezrével haltak az amerikaiak és még többen a japánok. Ha arról lett volna szó, hogy Amerika egész Japánt ostromolja, akkor százezrével haltak volna meg az emberek. A bomba még mindig jobb megoldás volt. Sokkal később döbbentem rá arra, hogy a bomba használata megijesztette az embereket. Látták, hogy mire képes, és ez hasznos volt.

Ami a hidrogénbombát illeti, én úgy gondolom, hogy Tellernek teljes mértékben igaza volt abban, hogy Amerikának azt is meg kellett csinálnia. Különben a szovjetek biztosan lerohanták volna egész Európát, Amerika pedig tehetetlenül nézhette volna. Így viszont féken tarthatták egymást.

Ezek után hogyan folytatódott a pályafutása?

Egész életemben a New York University-n maradtam, a Courant Intézetben, ahol Courant vezetése alatt nagyon családias hangulat vett minket körül. Ő igazán remek, eredeti, kedves és ironikus ember volt. A kollégák nem versenyeztek, hanem segítették egymást. Ennek az intézetnek jóval később vezetője lettem.

Los Alamosban pedig főleg számításelméleten dolgoztam, hiszen az atombombát nem lehet kísérletileg gyártani, hanem rengeteg mindent előre kell kiszámolni. Neumann János ismerte fel, hogy ezt csak számológépek segítségével lehet megtenni, az analitikai eszközök nem hatásosak. Ezért kezdett el dolgozni a számítógépek kifejlesztésén. Persze hamar látta, hogy ezt nem csak az atombombánál lehet használni, és hogy nem csak a praktikus megoldások esetén jó. Hanem teljesen elméleti problémáknál is nagyon hasznos kiszámítani, hogy mi is történik, mielőtt az ember matematikailag analizálni próbálja. Los Alamos volt a legfejlettebb az ’50-es években a számológépek használatában.

Rengeteg egyetemistát tanított matematikára. Van valamiféle „pedagógiai hitvallása”?

A legfőbb feladat ébren tartani a hallgatók figyelmét. Meg kell döbbenteni őket, meg kell mutatni nekik, hogy a matematika meglepő eredményeket tud produkálni, és hogy megvan a maga szépsége. Ugyancsak fontos dolog új témákat bevinni a tanrendbe. Amit a középiskolákban tanítanak, az száz éve szinte ugyanaz, pedig a matematika folyamatosan fejlődik. Erre reflektálni kell. De ahhoz, hogy igazán újszerű legyen az oktatás, a matematikusoknak és a középiskolai tanároknak együtt kellene működniük. Azt hiszem, ez Magyarországon jobban megy, mint Amerikában, mivel ott nincsenek igazán jól képezve a tanárok. Hiszen mindenfélét tanulnak: pszichológiát, vagy éppen nevelési elméleteket, csak matematikát nem. Így ahhoz nem értenek igazán, nem tudják mi a valódi szépsége. A legtöbb matematikust, akit megkérdezünk, hogy miként indult el, azt mondja, hogy „Volt egy tanár…”. Sajnos túl kevés ilyen tanár van manapság.

Arra soha nem gondolt, hogy visszaköltözzön?

Nem, hiszen Amerikába nagyon beleszerettem. Ráadásul még jól emlékszem arra, hogy miért hagytam el Magyarországot. Természetesen ez egy egészen másik generáció, nem lehet őket felelősségre vonni a 60-70 évvel ezelőtt történtek miatt, de mégis Amerikát tekintem hazámnak. Amikor először megnősültem, akkor a feleségem meg akart tanulni magyarul. Viszont én ezt nem engedtem, mivel nem magyar, hanem amerikai családot szerettem volna. És azt hiszem, igazam volt, legalábbis az én szempontomból. A fiaim egy kukkot sem tudnak ezen a nyelven, csak annyit, hogy „Beszéljünk magyarul!”.

Van valaki a családban, aki örökölte a matematikai érzéket?

Két gyermekem született, de egyikük sem tanult matematikusnak. Sajnos a nagyobbik fiam, aki történész volt, 28 éves korában meghalt autóbalesetben egy részeg sofőr miatt. A fiatalabbik fiam, mint a szüleim is, orvos lett. Három unokám közül sem érdeklődik senki a matematika iránt. Habár legidősebb unokám nyert egy matematikai díjat, de nem foglalkoztatja, őt inkább az afroamerikaiak sorsa érdekli, hiszen az unokáim négy nagyszülője közül az egyik magyar, a másik német, a harmadik francia, a negyedik pedig afroamerikai.

Manapság mivel foglalkozik?

Nyolc éve visszavonultam ez egyetemi oktatástól, de meghívásoknak eleget teszek, például Spanyolországban tartottam előadásokat. Mostanában írok, ez évben két könyvet fejeztem be. Az egyik a hiperbolikus differenciálegyenletek elméletéről szól, a másik pedig a lineáris algebráról. Ráadásul cikkeket is írok, úgyhogy el vagyok foglalva.