A tánc és a matematika gyökerei valahol mélyen összefonódhatnak, legalábbis erről árulkodik Szabó Réka életútja. A tánc különös hangú alkotója, „civilben” a BME számítástudományi professzornője, mesélt e különös kettős életről és a Véletlen szerepéről – a nagybetű nem véletlen.

Szabó Réka

A fiatal egyetemi tanár, a Tünet Együttes vezetője, koreográfus, táncos, és immáron anyuka, az első matematika-számítástechnika szakos évfolyam hallgatója volt az ELTE TTK-n. Amellett, hogy az egyetemen is különösen jól teljesített, folyamatosan képezte magát egyre jobb és jobb táncossá, mígnem eredetiségével és különleges látásmódjával észrevétlenül a kortárs táncélet fontos tényezőjévé vált. Már 26 évesen saját darabbal kísérletezett, 28 éves korában pedig elnyerte az Inspiráció koreográfiai fődíját. Innentől kezdve csupa egyedi, megismételhetetlen darab köszönhető neki: például a Véletlen című matematikai ismeretterjesztő táncjáték, amelyben a táncosok mellett a főszerepet Mérő László és Vancsó Ödön felváltva alakítják.

„Nagyon nagy élmény volt számomra a produkció. Teljesen más a művészvilág, mint az egyetemi, hihetetlenül élveztem a próbákat, a táncosok lelkivilágát, játékukat. Nekem pedig egy másfajta kifejezési eszköz volt, mint a szokásos egyetemi előadások. Azt is megértettem, hogy mi nehéz a színészi szerepben, s hogy nem vagyok igazi színész, ettől lesz olyan szerethető a szerepem. Amellett a valószínűség filozófiai kérdései mindig érdekeltek, s itt erről is lehetett egy kicsit beszélni.” –  mesélte Vancsó Ödön.

Már gimnázium alatt komoly tánciskolába jártál, hogyhogy mégis a TTK-ra jelentkeztél?

Habár a tánc volt az igazi szerelem, akkor még egyáltalán nem gondoltam, hogy a hivatásom lesz. Egyrészt abban az időben semmi perspektívája nem volt a kortárs táncművészetnek, alapvetően nem létezett, nem létezhetett. Ezt a műfajt tiltották, „nyugati ármánynak” bélyegezték az elmúlt rezsimben.

Másrészt természetesen lusta is voltam: nagyon feküdtek a reál tárgyak, matekból mindig is jó voltam, ezért ez tűnt a legkisebb erőfeszítést igénylő felvételinek. A matek mellé a fizika adódhatott volna, de azt nem szerettem, és bár a számítógépekhez sem értettem, az informatika mégis közelebb állt hozzám.

Hogyan kezdődött a táncos pályafutásod?

Mindig is sportoltam: atletizáltam, majd szertornáztam. Amikor gimnazistaként abbahagytam, nagyon hiányzott a testmozgás. A szertorna régebben táncosabb volt, amit hihetetlenül élveztem, ezért táncot akartam tanulni. Harmadikos gimnazistaként jelentkeztem az Akrobatikus Revütáncosképzőbe. Ez egy vicces dolog volt akkoriban, mivel ez alatt a fedőnév alatt a legjobb mesterek tanítottak modern tánctechnikákat. De ezt nem lehetett ilyen címszó alatt meghirdetni, ezért revüképzőnek leplezték. Felvételiztem ide, ami fordulópontot jelentett, hiszen hihetetlen hatással volt rám az, amilyen szemléletet tanítottak a testről. E szemlélet szerint az ember teljesen másként tekint a testére, mint például a klasszikus balettben: nem egy tengely mentén gondolkodik, hanem azt mondja, hogy a testnek egy központja van, így az a fontos, hogy a központodat birtokold, és hogy használd a gravitációt. Ettől nagyon emberi és természetes ez a műfaj. Emellett az iskola kísérletező szemléletet, egyfajta játékosságot is közvetített: nem betanulok, hanem felfedezek dolgokat. Lehetek csúnya, lehetek béna, kipróbálhatok bármit, semmi sem szégyen, a lényeg, hogy eljussak valami fontos és őszinte dolog kifejezéséhez. Ez segített elfogadni a saját testemet is, amire nagy szükségem volt, hiszen mint mindenkinek, 16-17 éves koromban nekem is nagyon sok problémám volt magammal. A napi 3-4 órás tréningek nagyon kemény alapozást adtak. A rendszerváltás után kinyílt a világ, rengeteg társulat jelent meg, külföldi tanárok jöttek tanítani, nagyon megpezsdült a kortárs táncélet.

Az Egyetem végeztével sem fordult meg a fejedben, hogy teljesen a tánccal foglalkozz?

Nehéz volt, mivel igazi perspektíva akkor sem látszott. Ráadásul én még az egyetem végén sem gondoltam, hogy hivatásszerűen űzhetem a táncot, inkább szenvedélyes hobbi volt. A nagy fordulópontot az hozta, amikor Rui Horta világhírű portugál származású koreográfus Magyarországon készített darabot. Háromnapos válogatást tartott, amelyre minden bátorságomat összeszedve jelentkeztem. Meglepetésemre beválogatott. Ez számomra hatalmas csoda volt, hiszen a többiek szinte kivétel nélkül Balettintézetet végzett, magasan képzett táncosok voltak. Ráadásul az egész próbafolyamat alatt Rui nagyon kiemelten kezelt engem, odafordult hozzám – ekkor gondoltam először azt, hogy előadóművészként van keresnivalóm.

Ezzel párhuzamosan hogyan alakult a matekos karriered?

Ötödéves koromban kerültem a Műegyetemre Recski Andrásnak köszönhetően, aki az akkor még VIK-es matematika tanszékként működő egység vezetője volt. Tanított engem az ELTE-n, és elhívott gyakorlatvezetőnek.

A tanítás is hasonló szenvedélyeddé vált, mint a tánc?

Eleinte nagyon fontos volt számomra, de az utóbbi években az éppen nagyon intenzíven futó táncos munkák mellett van, hogy háttérbe szorul. Emellett pedig nagyon megváltozott a tanítás: sokkal több a hallgató és zuhan a színvonal. Amikor én kezdtem, akkor 70 informatikust vettek fel, ma viszont 400-at. Ezt, mint oktató, szörnyű átélni, főleg úgy, hogy nincs koncepció arra nézve - legalábbis hozzám még nem jutott el -, hogy a tananyag és a sebesség hogyan reagál arra, hogy egyszer csak kétszer annyi ember tanul, mint előző évben. Így nagyjából 10 százalék érti az anyagot, és annak is csak a fele hajlandó dolgozni. Egyfajta küzdelemmé alakult át a tanítás, úgyhogy hazudnék, ha azt mondanám, hogy „hű, micsoda szenvedély!”

 A matematikát és a táncot sikerült összekapcsolnod a Véletlen című darabban. Hogyan született meg a produkció?

Amikor még egyetemre jártam, akkor Gólyavári Estéket szerveztek a TTK régi épületében. Ez amolyan „mindentudás egyeteme” volt, csak körítés nélkül. Tényleg nekünk szólt, nagyon közvetlen módon, hihetetlenül gondolatébresztő előadásokat hallhattunk havonta egyszer. Ennek ihletésére támadt az ötletem: ismeretterjesztő táncelőadást kellene csinálni, amely az esztétikai-érzéki mellett intellektuális élményt is nyújt. Valamilyen matekhoz közeli témát kerestem, és valahogy a véletlennél kötöttem ki, ami azért tűnt nagyon jó fogalomnak, mert különösen a mai matematikában hatalmas szerepet játszik, a hétköznapi ember számára is tele van jelentéssel, valamint filozófiai szempontból is fontos. Kettős életem élményeiből is táplálkoztam: járok az egyetemre tanítani, utána pedig átmegyek a próbaterembe. Nagyon vicces, hogy mennyire más a kommunikáció, mennyire mások a két közeg érintkezési formái, viccei. Habár, mind a kettő nagyon bohókás és furcsa világ.

Az elgondolás hogy valósul meg a gyakorlatban?

Két síkon zajlik a darab: a váza a matematikus ismeretterjesztő előadása a véletlenről, miközben egy másik síkon a háta mögött – látszólag tőle függetlenül – egy táncjáték zajlik. Ez hol megzavarja, hol aláfesti, hol átveszi a főszerepet. Aztán egyszer csak elkezdi az ember megérteni, hogy egyrészt a táncjáték szervező eleme a véletlen, másrészt elkezd összekapcsolódni a kettő: a matematikus által vázolt probléma vezeti a táncosokat. Egy példát elárulok: a matematikus kiszámolja, hogy mennyi annak az esélye, hogy 35 kockadobás alatt lesz egy olyan pillanat, amikor éppen minden szám páratlan sokszor fordult addig elő. Ehhez kapcsolódva van egy olyan jelenet, amelyben a hat táncos táncol és a matematikus minden magyarázat nélkül dobálja a kockát, hangosan bemondva, hogy hányast dobott. Amikor hármas jön, akkor mindig ugyanaz a szereplő esik össze, illetve ha következőnek hármast dob, akkor feláll, és visszakapcsolódik a táncba: egy olyan táncjelenet, ahol az emberek néha kihullnak, majd beállnak a koreográfiába. Egy idő után az ember felfedezi, hogy minden táncosnak van egy száma, és hogy az előadó akkor dobott minden számot páratlan sokszor, ha éppen mindenki fekszik. A matematikus a végén levonja a következtetést, hogy ma a kisebb vagy nagyobb valószínűségű esemény következett be. Ez például egy olyan dolog, amit nem biztos, hogy mindenki megért, de az biztos, hogy mindenki érzi, hogy a táncot a kocka irányítja, és az egésznek van egy belső logikája, szabályrendszere.

Milyen volt a két matematikussal mint színésszel együtt dolgozni?

Mindkettőjükkel fantasztikus volt. Mérővel történt, hogy a premieren kicsit színtelenül beszélt, amit nem értettem, hiszen egyébként nagyon izgalmas előadó. Kiderült, hogy a háttérben akart maradni, hogy a táncosokra elég figyelem jusson. Erre mondtam neki, hogy ez egy verseny, ahol az a lényeg, hogy folyamatosan felülkerekedjünk egymáson – azóta megfogadta az instrukciót, és nagyon ráérzett a lényegre. Vele még egy érdekes élményem volt, amikor a KöMaL évfordulójára meghívták az előadást, ahol csupa matektanár ült a nézőtéren. Ilyet még soha nem láttam: a táncosok a fejük tetejére állhattak, a pedagógusok csak Mérőt nézték, de akkor is, amikor Mérőnek semmi dolga nem volt, csak ült az asztalnál és a ceruzáját pödörgette.

Táncos vagy a matematikusok között és matematikus a táncosok között?

Kicsit ez is, az is igaz, habár inkább az első illik rám. Ha megkérdezik, hogy mi a foglalkozásom, akkor ma már egyértelműen egy kortárs táncszínházi társulat művészeti vezetője vagyok. Ha tíz évvel ezelőtt megkérdezik, akkor hebegek-habogok. A gondolataim 95 százaléka a tánc és a társulatom körül forog, ami nem jelenti azt, hogy az óráimat nem próbálom a legnagyobb lelkiismerettel megtartani. De egy agyam van, egy szívem, ugyanazt használom a mateknál, mint az alkotásnál.

Megjelent: Tétékás Nyúz, 2008. október 8.