Mécs Anna - Sokdimenziós történetek

Frank András, a mentoráló matematikus

Mécs Anna

Megjelent: Tétékás Nyúz, 2009. február 20.

Őszintén szólva nem akartam soha semmit kiteljesíteni, mindig csak ültem a papír fölött és rajzoltam a krumplikat. – Vallja be Frank András, a Matematikai Intézet Operációkutatási Tanszékének leköszönő tanszékvezetője. Úgy tűnik, a krumplirajzolóké a jövő, hiszen januárban Szent-Györgyi Albert-díjjal jutalmazták iskolateremtő tevékenységéért.

Minek köszönheti, hogy elnyerte ezt a díjat?

Lényegében a Matematikai Intézetben folyó munkám elismerését látom ebben. Ennek fő mozgatórugója, hogy mindig is szerettem a fiatalokkal együtt dolgozni, így lassan-lassan, az évtizedek során kialakult a tanszéken egy kis csoport, amely vonzza a fiatalokat, és ennek a gyümölcse ez az elismerés. Szerencsére már ott tartunk, hogy nélkülem is egész kiválóan tudnak működni, vannak már nem egészen fiatalok, akik foglalkoznak az egészen fiatalokkal.

Ezt a folyamatot, iskolát Ön indította el?

Nem biztos, hogy jó kifejezés, hogy elindítottam, mivel az egy tudatos elhatározást jelent. Viszont nálam ez nem volt tudatos, hanem természetesen alakult ki: jöttek emberek, együtt dolgoztunk, láttuk, hogy ez a csoport érdekes lehet. Sokáig informálisan működtünk, és az volt egy nagy lépés az életünkben, amikor 2001 tájékán Egerváry Kutatócsoport néven – az Egerváry Research rövidítéseként EGRES – az MTA kutatócsoportja lettünk. Ilyen kutatócsoportból természettudományi területen kutató összesen 74 van, ezek közül mindössze négy matematikai.

Kérdéses volt valaha, hogy a matematika szakot válassza?

Az igazság az, hogy az egyetlen dolog, ami érdekelt, az a matematika volt. Amikor a középiskolában kiderült, hogy van olyan, hogy matematika szak, akkor egy percig sem volt kérdés, hogy én mit is szeretnék csinálni, még ha szinte az érettségiig nem is tudtam, hogy van olyan foglalkozás, hogy matematikus. De a matematika iránti érdeklődésem már kisgyermekkoromtól kezdve megvan.

Mi érdekelte különösen?

Minden, amin lehetett gondolkodni. Az egyetem alatt is mindenevő voltam, de aztán az embernek – vagy legalábbis nekem – sajnos törvényszerűen szűkül az érdeklődése. Talán két dolognak tudható be, hogy a leendő szakterületem felé indultam el: a diszkrét matematikának Magyarországon óriási hagyománya van, ami nagy vonzerő; másrészt végzés után elkerültem egy ipari kutatóintézetbe, ahol alkalmazások során ilyen típusú problémák vetődtek fel. Ez a kettő együtt vezetett oda, hogy kombinatorikus optimalizációval foglalkozom.

Hogyan került vissza az egyetemre?

1983-ban Lovász professzor úr, aki akkor még Szegeden dolgozott, felkerült Pestre tanszékvezetőnek. Kérdezte, hogy nincs-e kedvem eljönni a tanszékére, nekem pedig volt kedvem. És ez egy igencsak visszafogott megfogalmazás…

Úgy érezte, hogy itt tudja kiteljesíteni a pályáját?

Őszintén szólva nem akartam soha semmit kiteljesíteni, mindig csak ültem a papír fölött, és rajzoltam a krumplikat. De a Lovász Tanszékre kerülni hihetetlenül vonzó volt, egyszerűen nem volt mit mérlegelni.

Abszolút laikusoknak hogyan tudná körülírni, hogy miről is kutat?

A tudományok közül talán a matematika van a legnehezebb helyzetben, amikor valahol hétköznapi szinten kell a dolgairól beszélni. Habár egy biológus, fizikus, vegyész sem tudja elmondani a finom részleteket, de ott legalább nagy vonalakban lehet arról beszélni, hogy egyáltalán miről van szó. Viszont a matematikánál ez még kritikusabb, hiszen sokszor a legalapvetőbb fogalmakat sem lehet átadni. Ilyenkor az a veszély, hogy a matematikus ezt felfogván, egy szemléletes példát próbál mondani, ami nagyon derék dolog, de emiatt gyakran az az üzenet jön át, hogy ezek a matematikusok gyermeteg rejtvényekkel foglalkoznak.

Azért Ön még egy fokkal könnyebb helyzetben van a matematikusok között…

Igen, például egy analízisprofesszornak még nehezebb dolga van, hiszen gráfokról, hálózatokról sokan hallottak már. Mi legalább meg tudunk fogalmazni olyan problémákat, amelyeket könnyű megérteni. Egyet említenék, amellyel az ember általános iskolában is találkozik, és amely azt jól szemlélteti, hogy a könnyű rejtvények és a komoly matematikai problémák fogalmilag nincsenek is annyira messze egymástól. Ez pedig a königsbergi hidak problémája, amelyben az a kérdés, hogy Königsberg hét hídján át lehet-e úgy menni, hogy mindegyiken egyszer haladunk át, és visszaérünk a kiindulási helyünkhöz. Már középiskolában tanulhatja az ember Euler ezzel kapcsolatos tételét, miszerint ez akkor és csak akkor lehetséges, ha összefüggő a gráf, és minden pont foka páros. De ezzel a problémával kapcsolatban rögtön újabb és újabb kérdések vetődnek fel: mi van, ha nem minden pont foka páros? Ha úgy szeretnék végigmenni, hogy minél kevesebb hídon kelljen egynél többször átmenni? Az összesen megtett utak hosszát hogyan lehet minimalizálni? Ezekből megint rengeteg kérdés vethető fel. Az az érdekes, hogy ez tényleges gyakorlati feladatokhoz is közel áll. Például ha egy szemetesvállalat autóinak bejárását kell megszervezni, akkor nem mindegy, hogy ezek az autók mennyit mennek.

És itt már mindenkinek az internet és a kommunikációs hálózatok jutnak eszébe. Folytatnak ezekkel kapcsolatos kutatásokat?

Igen, a BME-vel közösen dolgozunk, hiszen az infokommunikációs hálózatok tervezése, felépítése, kivitelezése tengernyi kombinatorikus optimalizálási feladatot vet föl, ami többszintű vizsgálatot igényel: elméleti áttekintést, azaz az optimalizálás, a megoldhatóság feltételeinek vizsgálatát; és természetesen ezek feltárása után lehet algoritmusokról és a tényleges gyakorlati felhasználásról beszélni. Nos, ilyenekben az elmúlt tíz évben nyakig benne voltunk.

Ennél a témánál tipikusan az a helyzet, hogy a gyakorlatban nagyon-nagyon bonyolult és szerteágazó hálózatokkal találkozunk, amelyekről matematikailag nyilatkozni már nemigen lehet. Tehát az történik, hogy megnézzük, hogy mi az a mag, ami már matematikai kérdés, és amihez ha hozzászólunk, akkor az jelenthet megoldást.

Előfordult olyan, hogy nagy cégek megpróbálták elcsábítani az Egyetemről?

Volt egy időszak, amikor az Ericssonnál tanácsadóként dolgoztam, de ez amellett történt, hogy az egyetemen fenntartottam az állásomat, és ebből nem volt konfliktus. De egy ilyen nagy cégnél más az élet, más embert igényel, hiszen ott konkrét mindennapi feladatok vannak, feszes határidőkkel, így nincs igazán lehetőség arra, hogy hosszabb távú elméleti munkákat adjanak. De éppen ezért támogatják ezek a nagy cégek az egyetemi kutatásokat.

Úgy érzi, hogy itt nagyobb szabadsága van?

Igen, én itt abszolút szabad vagyok, ami az egyetemi lét egyik hatalmas előnye az iparival szemben. Saját magam ura lehetek a kutatásaimban.

Az oktatás még mindig tudja motiválni? Nincs fáradtság Önben?

De, nagyon-nagyon bennem van. Egy bizonyos idő után minden oktatónak szüksége van arra, hogy egy lélegzetvételnyi szünethez jusson. Most abban a nagyon csodálatos helyzetben vagyok, hogy egy ilyen lélegzetvételhez juthatok. Itthon nem régen foglalták törvénybe a sabbaticalt, azaz magyarul az alkotói szabadságot, amelynek az a lényege, hogy az egyetemi oktatónak lehetősége van hétévenként legfeljebb egy évre kutatói szabadságra menni. Engem az a megtiszteltetés ért, hogy a Matematikai Intézetben úgy tűnik, hogy én vagyok az első, aki ezt igénybe vehetem.

Mire fogja fordítani az így felszabadult idejét?

A fő-fő motiváció ebben a könyvem befejezése volt. De megmondom őszintén, hogy nem szívesen beszélek arról, hogy ezt írom, mert tervekkel, ígéretekkel tele van a padlás, inkább akkor legyen szó róla, ha már készen van. De kétségtelenül a következő félévben éjjel-nappal ez lesz az életem. Természetesen azt elárulhatom, hogy miről fog szólni. Az Oxford University Press-szel van egy szerződésem, ők rendelték tőlem ezt a munkát. Ez az angol nyelvű könyv 90 %-ban már megvan, azaz az első csiszoltatlan változatnál tartok. De be kellett látnom, hogy egyetemi munka mellett rendezgetni, írogatni tudom ugyan az anyagot, de befejezni nem, mivel nagymérvű koncentráltságot igényel, és nem engedi meg, hogy csak néha-néha foglalkozzam vele.

A könyvvel a fiatalokat szeretném a kutatás folyamatába bevezetni. Leginkább azért vállalkoztam erre, mert ha válaszolni nem is tudtam mindre, de temérdek kérdés jutott eszembe. Nehezet kérdezni nem túlságosan nehéz. De olyat kérdezni, ami nagyon érdekes, és jó eséllyel meg is lehet oldani, már nem könnyű. Ha ilyenből az ember minél többet tud generálni, akkor azzal nagy segítséget nyújt a fiataloknak, hiszen be tudnak kapcsolódni a kutatásokba. Ezzel a könyvvel az ilyen irányú évtizedes tapasztalataimat szeretném átadni. Tehát valahol a kutatás mikéntjét szeretném megfogalmazni. Ez egy konkrét matematikai könyv lesz, telis-tele eredményekkel. De ezeken keresztül azt akarom megmutatni, hogy a bizonyítások nem úgy jönnek létre, hogy az ember leül, és elkezdi írogatni vakon a betűket, hanem a formális és bonyolult bizonyítás mögött is valamiféle elgondolás húzódik. És ez az, amit legelőször fel kell tárni, és abba belenézni, hogy egy-egy bizonyítás esetén mi is volt a kitalálójának a fejében, hogyan tudott rájönni. Lényegében egy gondolkodási folyamatot próbálok leírni.

Mennyire lehet itt tartani a fiatalokat?

Az, hogy hosszútávon minden tehetséges fiatal itt maradjon, nem lehet cél. Az lehet a cél, hogy a kezdeteknél minél több embernek adjuk meg azokat a lehetőségeket, amelyek szükségesek a beinduláshoz. Azzal semmi gond nincs, ha a fiatalok egy része elkerül innen. Most is vannak állandó embereink, de a csoportunkból hárman is lehetőséget kaptak Zürich-ben a Google-nál.

Ilyenkor egyik szeme sír, a másik nevet?

Ezen a szinten, hogy egy hatalmas cégnél dolgozhatnak, világot láthatnak, nincs sírás, csak nevetés van. De ez a nevetés akkor lesz teljes, ha ezeknek a fiataloknak legalább egy része vissza is jön.