Mécs Anna - Sokdimenziós történetek

Interjú Dr. Tímár Józseffel

Az időben észlelt daganatok a sebészi beavatkozásnak és a megfelelő terápia alkalmazásának köszönhetően az esetek nagy részében megfékezhetők. Ám az áttétképződéskor szinte megáll a tudomány. Meglepően keveset tudunk e folyamat genetikai és biológiai jellemzőiről, pedig ez pecsételi meg a betegek sorsát. Éppen ezért Dr. Tímár József, a Semmelweis Egyetem II. Sz. Patológiai Intézetének Igazgatója a 2012 júliusában komoly akadémiai támogatással induló Daganat-progresszió Kutatócsoport vezetőjeként az áttéti daganatokat a halált okozó, végső fázisban szeretné feltérképezni.

Megjelent: Élet és Tudomány, 2012. december 14.
Szerző: Mécs Anna

Tíz évig az Országos Onkológiai Intézetben dolgozott, ahol főorvosként a betegekkel is kapcsolatban állt. Mennyiben befolyásolta a kutatáshoz való hozzáállását?

Az egy különleges hely volt számomra. Ugyanis én patológiai intézetben nőttem fel az egyetemen – patológus a betegekkel ritkán találkozik. Rákkutatást végeztem, rákos daganatokat szövettani formában ismertem és a kísérleti állatban. Ehhez képest az Onkológiai Intézetben a daganatos betegek között elgondolkodtam azon, hogy mennyire más a rosszindulatú daganat a valóságban a kísérleti rendszerekhez viszonyítva. Ez egyfajta reveláció is volt számomra, és megerősítette azt az elképzelésemet, hogy ezeket a kísérleti vizsgálatokat mindig ki kell egészíteni az emberi daganatokon végzett vizsgálatokkal. Ha csak azt nézzük, hogy egy kísérleti állat élettartama maximum néhány év, egy adott daganatos kísérlet néhány hónapig zajlik – míg az emberi daganatok kifejlődése akár évtizedekben is mérhető. Ezek a folyamatok időben is más dimenzióban zajlanak, és a méretei is mások: egy emberi daganat 10¹² sejtből áll, míg egy kísérleti állat már nem él 10⁹ daganatsejttel együtt.

Mit tapasztalt a betegeknél, mennyire uralkodnak tévhitek a rák kezelésével kapcsolatban?

Az a probléma Magyarországon, hogy aki daganatos beteg lesz, az sokszor 19-20. századi világkép szerint gondolkodik a betegségéről: úgy látja, hogy az az életét mindenképpen veszélyezteti. Pedig ma már nincs így, hiszen a daganatkutatás eredményei alapján sokat tettünk a betegség gyógyításáért. Természetesen hiú ábrándokat sem szabad kergetni, ugyanannyit lehet elvárni az orvostudománytól a daganatok gyógyítása terén, mint más betegségek, például a cukorbetegség vagy magas vérnyomás esetén. Meggyógyítani nem lehet, de a gyógyszeres kezelés eredményeként normális életvitelt lehet folytatni, időben elkezdett kezelés hatására a beteg életkilátásai nem romlanak. Nem szabad feleslegesen pszichés terhet a betegek vállára tenni. Mert ha ez a felesleges teher nincs rajtuk, akkor sokkal hatékonyabban tudnak megküzdeni a betegségükkel.

Sokan Az ellenszert várják, egy pirulát, melytől mindenki meggyógyul. Ezzel mennyire találkozik?

Ez az elképzelés nagy problémája a rákkutatóknak is. A daganatokban található genetikai károsodások sokszínűségét és a daganatok biológiai képességének szinte korlátlan voltát látva nagyon naiv elképzelés azt gondolni, hogy egy gyógyszerrel, egy pirulával, egy biológiai folyamat megcélzásával az egész daganatot végérvényes meghátrálásra lehet kényszeríteni. Az elmúlt évtizedek éppen azt mutatták, hogy a komplex terápiák a leghatékonyabbak: sebészi beavatkozás, kemoterápia, sugárterápia és molekulárisan célzott terápia együttes alkalmazása. Nem is beszélve arról, hogy a legkorszerűbb gyógyszerekre – melyek ma egy-egy daganat fő genetikai hibáját célozzák – rendkívül gyorsan alakul ki rezisztencia. Hiszen a daganat éppen azért rosszindulatú, mert olyan nagyfokú az alkalmazkodóképessége a külső és belső környezethez.

Genetikai jellemzőket említ. A patológusokat mennyire állította új kihívás elé a genetika fejlődése?

Azt az elképzelést, hogy relatíve kevésféle daganat van, a patológusok már régóta megkérdőjelezték, hiszen látták, hogy az ugyanolyan szövettani névvel elnevezett daganat is mennyiféle mikroszkopikus variáns formájában jelentkezhet. Ezt a klinikusok nem látták, és nem is igazán izgatta őket, mert a terápia nem volt ennyire minuciózus – így a patológus problémája maradt. Mára kiderült, hogy a daganatok morfológiai sokszínűsége a genetikai sokszínűség következménye. Így kialakult a korábbi szövettani klasszifikáció mellett az úgynevezett molekuláris klasszifikációja a daganatoknak – ezt is patológusok végzik, akik a molekuláris diagnosztikában jártasak. Természetesen ez egy újabb kihívás a patológia felé, mert el kell sajátítani ezt  a technológiát, mikroszkóp helyett génszekvenáló berendezést kell használni a genetikai károsodások és eltérések azonosítására. Jelenleg is folyik a vita, hogy az orvosként végzett patológus szerezzen újabb szakképesítést, vagy pedig biológus alappal rendelkező genetikus szerezzen szakképesítést ilyen munkára. Én az előbbit támogatom, hiszen alapvetően diagnosztikáról beszélünk, mely orvosi szemléletet igényel. Ugyanakkor megfelelő módszertani felkészültségű biológus kollégák nélkül elképzelhetetlenek az ilyen osztályok.

A molekuláris patológia segítségével eddig nem ismert folyamatokat is feltárhatnak. A Daganat-progresszió Kutatócsoportban mire fókuszálnak?

A daganatos betegek sorsának megpecsételődése az áttétképződéskor kezdődik. Az áttétek elleni terápiás eszközeink hatékonyságát nem lehet összevetni azokkal a terápiákkal, melyeket a kiindulási daganatnál tudunk alkalmazni. Ennek eredménye, hogy ezen betegek egy része elhalálozik. Egy emlőráknál ennek az esélye sokkal kisebb, mint egy melanoma vagy egy tüdőrák esetében. Mi azt szeretnénk megtudni, hogy vannak-e általános biológiailag és genetikailag meghatározó tényezők egy adott daganatban, melyek ezt a biológiai képességet okozzák. Természetesen tudjuk, hogy általában vett áttétképző-képesség nincs, csakis egy adott szervi áttétért felelős képesség van.

Valahol meglepő, hogy erről még ilyen kevés információnk van…

A gondunk a daganatgenetikával az, hogy a világ egyre mélyebben ismeri a kiindulási helyen lévő daganatot, és az a naiv hiedelem él, hogy ez a genetika ugyanaz marad az egész folyamat során egészen a beteg haláláig. Holott kezdjük látni azokat a jeleket, melyek szerint a daganat nem egy állandó képződmény, hanem genetikailag és biológiailag folyamatosan változó rendszer. Nem tudjuk, hogy mi is jellemzi azt az állapotát genetikailag, amikor elpusztítja a beteget. Holott ebből megtudhatnánk, hogy mi a logikája a genetikai változásoknak – esetleg azokat meg lehetne előzni, és ez elvezetne minket olyan terápiás megközelítésekhez, amelyek a primer kiindulási daganatok vizsgálatánál nem feltétlenül evidensek. Ezért mind a gyakoribb, mind a ritkább daganatok esetén is biobankokat fogunk létrehozni, amelyek szisztematikus vizsgálatával választ kaphatnánk sok kérdésre emlőrák, vastagbélrák, veserák, rosszindulatú festékes daganatok esetében is. És ehhez nemzetközi együttműködést is szeretnénk igénybe venni, hiszen nagyon kevés ilyen típusú biobank áll rendelkezésre, így csak hiedelmeink vannak, nincsenek tudományos bizonyítékaink.

Honnan lesz ehhez megfelelő számú minta?

A magyarországi szabályozás szerint minden kórházban elhunyt esetében boncolást kell végezni, ha a halál, vagy a betegség körülményei nem megfelelően tisztázottak. Ez azt jelenti, hogy országos szinten átlagosan a halottak 40-50%-a kerül boncolásra. Ez az arány nagyon magas Európában is, különösen Amerikához viszonyítva. Emiatt vannak nagyon jó epidemiológiai adataink, tudjuk, hogy miben halnak meg a betegek. Ez az egészségügyi kormányzat és a népegészségügyi stratégiák kialakítása számára fontos objektív adatokat szolgáltat. És ha már ez így van, akkor ki kellene használni. Hiszen a daganatos betegek esetében arra ad lehetőséget, hogy a daganatok áttéti állapotát a legveszélyesebb, halált okozó fázisában ismerjük meg.

A kutatócsoport indulása mennyire változtatja meg a mindennapi munkáját?

Nem változtatja meg az életemet, csak sokkal könnyebbé teszi. Két patológiai intézetünkben nyolc munkatárs állását jelenti – ami nagyon jelentős az éves költségvetésünkhöz viszonyítva. Az ember azt gondolja, hogy ha nyolc ember öt éven át koncepcionálisan jól irányított kutatást végez, akkor az előbb-utóbb eredményhez vezet.   A kutatásoknál azt szoktuk mondani, hogy egy év alatt csodát csinálni lehet, de nem jellemző. Két-három év egy projekt kiforrási ideje. Öt év alatt pedig nagy ívű folyamatot lehet végigvinni. A mindennapokban hasznosítható eredményekben reménykedünk, hiszen nem a nulláról indulunk, hanem évtizedes kutatási vonalat fejlesztünk tovább.